"Climb the mountains and get their good tidings. Nature's peace will flow into you as sunshine flows into trees. The winds will blow their own freshness into you, and the storms their energy, while cares will drop off like autumn leaves."
- John Muir - Our National Parks (1901)-
Képzeljünk el egy csodálatos, mesebeli helyet, ami nem létezik… Képzeljük el, hogy milyen lenne, ha az Őslények országából a Virágzó Völgyet tündérekkel népesítenénk be, majd az egészet átraknánk a Pandóra bolygóra… Képzeljük el, hogy milyen lehet a világ egy aprócska rovar szemszögéből, akire még az útpadka is árnyékot vet. Képzeljük el, hogy egy idealista festő megfestette az általa megálmodott legharmonikusabb, legszínesebb vidéket, amelyet aztán hibátlanul vászonra is vetett… Képzeljük el mindezt, majd felejtsük is el abban a pillanatban, amikor belépünk a Yosemite völgybe, mert ha az élet a legjobb forgatókönyvíró, akkor a természet a legcsodálatosabb díszlettervező! Yosemite leírására nem elég bő a magyar nyelv, illusztrálására pedig nem elég fejlett a digitális technika, így mi is csak hányaveti módon tudjuk érzékeltetni, hogy milyen érzés az óriások földjén járni. Ahogy a későbbi utunk során egy amerikai megjegyezte, első gondolata a völgybe lépve ez volt:
Csak szórakoztok! Ez nem lehet igazi, tuti mű az egész, úgy építtette valami hollywoodi rendező!
És mégis, megmásztuk, érintettük, láttuk, fáztuk, csodáltuk, belélegeztük és igaznak bizonyult! Tovább után hegycsúcsok, ormok, nem medvék, vízesések, szarvasok és két szekérderéknyi ámulat!
2 napot töltöttünk a parkban, de a tételes felsorolás helyett ezúttal sutba dobnánk az időrendet, és azt ragadnánk meg, hogy miként is lehet 48 óra alatt a leginkább átérezni a hely szellemiségét. A csodák kertjébe is be lehet surranni a hátsó ajtón, ami jelen esetben a 140-es utat jelenti. Ekkor a fák fokozatosan nőnek, a sziklák is szép lassan előkerülnek, és itt-ott megbújnak a hatalmas csúcsok a sűrű fák lombjai közt. Olyan, mintha egy konfúzoron át áramlanánk be, egyre kisebbre zsugorodva, de a várakozás miatt egyre gyorsabban igyekezve. Gyönyörű, de ki ne akarna a kerti ösvény helyett a gazdagon díszített főkapun át betoppanni? Sokkal monumentálisabb az élmény, ha Oakhurst felől közelítünk a 41-es végeláthatatlan szerpentinjén – külön vonzó a városban a Shilo Inn Suites parádésan jó szállása, ahol az egész út legkiadósabb reggelijével tömtük meg bendőnket a nagy túra előtt. Az első 20 km még szórakoztatja a minden férfiban mélyen megbúvó látens rally sofőrt, a második 20 már kicsit untatja és fárasztja, a harmadik végére viszont pokolba kíván minden kanyart – ami egyébként védett faj az amerikai utakon, talán ezért is van belőlük ennyi a nemzeti parkokban. És ekkor gördül fel a függöny. Egy kanyar után jön egy sötét alagút, majd utána rögtön a parkoló, és az előjel nélkül ránk törő panoráma… Tunnel View… Az ember a korlátnál állva kinyújtja a kezét, hogy megtapogassa a vásznat, és fülében felbőgő Brontosaurusok bőgése cseng, de nem… ez a valóság, és csak a madarak vijjogása hallatszik a távolban.
Csak első nap este távozóban fedeztük fel ezt a helyet, de így is megdöbbentő élmény volt. Olyannyira, hogy másnap reggel ismét itt indítottunk, és a felkelő nap fényében talán még varázslatosabb volt az egész!
Ami a kilátóhoz vezető kanyargós utakat illeti, a nemzeti park honlapján érdemes tájékozódni, ugyanis a tél elemi erővel sújt le rendszerint a Sierra Nevadára. Ennek következtében majd 6 hónapig vagy teljesen, vagy részben lezárt az egész vidék. Szerencsére a pillanatnyi állapotokról tökéletes a tájékoztatás, nekünk pedig ismételten óriási szerencsénk volt, mert kifogtuk talán a történelem legmelegebb, legnapsütésesebb és legszárazabb novemberét, ettől függetlenül kötelező hóláncot tartani az autóban. Ha több napra megyünk, akkor a napi 25-30$-os bérlés helyett célszerű az O’Reilly Auto Parts valamelyik kirendeltségénél kifizetni a 37$-t a termékért. Ezt mi már a Highway 1 mellett megtettük, bár jópár árust jókedvre derítettem Santa Barbarán a hólánc után érdeklődéssel:
Ó haver, ez esetben rossz városban jársz!
De kanyarodjunk csak vissza a hegyről levezető kanyarokhoz, amik után megérkezünk az első látványossághoz, a parkoló mellett közvetlenül lezúduló Bridalveil Falls-hoz. Érdemes itt kezdeni, ugyanis egyrészt útba esik – és van mellette mellékhelyiség -, másrészt a fokozatosságot szem előtt tartva jó kiindulópont a parkban ránk váró vízesések egész garmadájához.
Mi ezt már előző nap megtekintettük, így ezen a reggelen meg sem álltunk a Four Mile Trail táblával jelzett parkolóig – itt csak pár autónak van hely, korán kell érkezni, alapesetben a fő parkoló vár mindenkire pár mérfölddel arrébb, ahonnan az ingyenes hibrid buszok transzportálják az embereket különböző állomásokra, sajnos bizonyos járatokat télen már törölnek. Kalandra készültünk – melynek főleg ilyen téli hónapban elengedhetetlen kelléke a túrabakancs! -, és az indulás nem tűrt halasztást, hiszen november vége lévén, a parkba látogatók száma mellett a napsütéses órák hányada is alacsony volt, mi pedig nem adhattuk alább, mint a legszebb túra! És egyben a leghosszabb is…
A 4 mérföldes ösvény gyakorlatilag az utolsó inch-ig emelkedő, és ráadásul füllentősen 4,6 az a 4. A végpont a 2199 méter magasan tornyosuló Glacier Point - nyáron busszal és autóval is elérhető, de mindenkit buzdítanánk a gyalogos megoldásra-, a park ékköve, ahonnan belátni az egész völgyet. Páratlan élmény… Nem mintha az odavezető út különösebben színtelen lenne, hiszen csodás kilátás nyílik a Yosemite Falls páros vízesésének szemközti sziklafalon szórt szivárványaira, valamint fokozatosan tárul fel a hely szépsége.
.jpg)
Mi előző nap jártunk már a lower Yosemite Falls-nál – a magasabbik egész napos túra lenne -, amely a park üzemeltetőinek gondosságágának köszönhetően akár kerekes székkel is könnyen megközelíthető alig fél óra alatt, de még így is elámultunk. Már első nap éreztük, hogy hiába biggyesztjük majd ide a képet, egyszerűen nem lehet érzékelni, hogy milyen hatalmas minden, és hogy mennyire döbbenetes a homorú sziklafal a másik oldalon…
Az előző napi emlékeket felidézve szembesültünk az újjal: a csúcsra érni tényleg lenyűgöző. És emellett megnyugtató is, mert azért az utolsó mérföld már nem volt annyira szórakoztató, a vidámság akkumulátorok fokozatosan merültek le, és szép lassan mi is elértünk a monoton menetelés és levegővétel fázisába. Mindez azonban egy csapásra a múlté lett, amint megláttuk ezt:
Körbe sétálva itt válik először világossá, hogy a szűkebb értelemben vett Yosemite völgyön túl is hihetetlen táj övezi a térséget, ameddig a szem ellát. Egyszersmind rálátni a szomszéd vonulatokra, melyeknek végét szigorúan őrzi bölcs öregként a Half Dome 2693 méter magasba nyúló kopasz, magas homloka. A tapasztalt és elszánt túrázók által közzé tett leírások azt mondják, ha csak egy túrára van idő, akkor ezt a tiszteletet parancsoló sziklát kell meghódítani. Ehhez azonban kicsit több fotonban gazdag óra és sokkal kevesebb jég az üdvözítő, ugyanis miként azt a képeken látható kopár, csupasz, határozottan gömbölyded objektum már sejteti, a végső yardokat láncokba kapaszkodva kell megtenni… A tériszony valószínűleg kizáró ok az alkalmasságin… Számunkra maradt az az élmény, hogy minden oldalról, szögből és megvilágításból megcsodálhattuk ezt a méltóságteljes hegycsúcsot, és higgyétek el, ez sem kevés! Ráadásul így lesz még miért visszajönni!
Természetesen a kibővített útvonalat választottuk, és ahelyett, hogy visszaindultunk volna, a Panorama Trailnek vágtunk neki a hegy másik oldalán. Ez fokozottan ajánlott mindenkinek, mert noha így összesen 8 órát gyalogoltunk, a hátralevő élmények kihagyása nagyon nagy hiba lett volna! Az ösvény nevét nem ad hoc módon választották, a Four Mile Trail-el szemben, ahol sokáig fák állják útját a távoli szépségeknek, itt szinte végig élvezhető a völgy varázsa, amíg le nem érünk az egyik köztes mélyedésbe. Ellátni egészen a Mirror Lake híres pontjáig is, amit szintén 1 nappal előbb ejtettünk útba – kb. 3 óra túra oda-vissza -, de némi meglepetésünkre a tó inkább csak pocsolya volt az év ezen szakában. A kezdeti csalódást némi fürkészés követte, és megtaláltuk azt a pontot, ahol a csodálatos tükör effektus valóban működött még eme meggyötört kis felszínen is:
Na de vissza a túraösvényre! Az említett mélyedésben újabb nedves változó halmazállapotú csoda várt, bár ez természetszerűleg időszakos jellegű: az Illilouette félig megfagyott vízesése…
A honlapon és a táblákon is rendszeresen figyelmeztetik a látogatókat a medvék potenciális jelenlétére. Itt mi is elfilozofáltunk azon az ebédet majszolgatva, hogy milyen klassz lenne a szomszéd hegygerincen meglátni egyet ilyen biztonságos körülmények közt… Az óvó utasítások külön kitérnek a távolságra, avagy:
Mindig legyünk legalább 50 yardra a medvétől.
Ez felettébb hasznosnak tűnik, ellenben igényel némi talpraesettséget abban az esetben, ha a medve netalántán közelebb szeretne lenni hozzánk… További evidencia, hogy amennyiben a medve megtámad minket, és nincs más megoldás, akkor küzdjünk! Ez vonatkozik a pumára is… A fentieknél valamivel hasznosabbak a táplálék tárolására vonatkozó pontok, melyeket azért érdemes betartani. Mindent összevetve nem láttunk medvét, de láttunk tőlünk méterekre békésen falatozó őzeket, ismételten megannyi mókust és gyönyörű madarakat is. A természet itt tényleg gyakorlatilag a lábunkra lép!
Mi pedig néha már a sajátunkra léptünk a fáradtságtól, amint egy újabb emelkedő jött a Panorama Trail lejtői után. Az emelkedő a Half Dome újabb arcát mutatta meg, majd jött a ráadás: a Nevada Falls felett átívelő híd, majd a meredek, sziklás lefelé kanyargó ösvény a vízesés mellett.
És ez még mindig nem a nap vége volt, ugyanis hátra volt a bomba meglepetés: mikor már tényleg csak a sötétedésre és a buszra tudtunk gondolni, elképesztő útszakasz és látvány jött – ez az úgynevezett Mist Trail, amit nem szabad kihagyni, mert bár a másik út rövidebbnek tűnik, valójában nem az, de cserébe lemarad az ember mind a két csodáról.
Azt hittük, hogy a 2 nap alatt telítődtünk vízeséssel, de nem: a Vernal Fall, de főleg az azt körülvevő környezet lepipált minden addigit! Ezen a helyen egyszerűen nincs olyan, hogy ennél már nincs tovább! Véget nem érő káprázat az egész. Szinte indulatosan tört ki belőlem a felkiáltás:
Ilyen már tényleg nincsen, ez már értelmetlenül szép!
Az út vége aztán már tényleg monotonabb lett, de csak azért, mert addigra már megszoktuk a csipkés sziklák és vidáman bukdácsoló patakok csodálatos látványát, egyszersmind az esztétikai érzékelésre fenntartott receptoraink elkezdtek rakoncátlan módon olyan dolgokkal foglalkozni, mint zsibbadó lábfejek mozgatása, korgó gyomor gondolatokkal való megtömése, stb. Hogy teljes legyen az időkihasználás, a lenyugvó nap fényében még futottunk egy kicsit a minket kedvesen megváró buszhoz – ez bakancsban nem olyan jó -, ami aztán immár tök sötétben rakott ki minket nem oly távol az autótól.
A teljes sötétség nem akadályozott meg minket abban, hogy a Tunnel View pontjánál a töménytelen csillag felé vessük tekintetünket a fekete hegyek felett még egyszer, utoljára… Búcsút vettünk az elvarázsolt, elveszett világtól, ahol az ember lélekben akaratlanul is leborul a természet szépsége előtt, és tudtuk, hogy életünk végéig a részünk lesz már:
Emlékszel, amikor a Yosemite-ben… ?
