“Billy, listen to me. White men can't jump.”
- Zsákolj, ha tudsz -
A mozgás és labdajátékok iránti olthatatlan vágy felülkerekedett az emberi méltóságomon, így történt, hogy 2 napja Javier – a velem egy irodában tevékenykedői chilei doktorandusz – társaságában tiszteletem tettem a SERF már említett épületében némi kosárlabdázás okán. Ezalatt Erika letesztelte a nagymedencét, és mind a ketten megállapítottuk, a már korábban megismert NAT több szemszögből is jobb hely.
A kosárlabdázás egyszerre 6 pályán zajlik, amelyek 3 teremben oszlanak meg. A nap történéseivel kapcsolatban tudni kell, hogy az amerikai egyetemisták is megérkeztek, ellepve az egész várost piros pólókban – illetve ha a srácok a városban kocognak, akkor szigorúan anélkül, nem hiába gyúrnak évek óta... -, hangosan kiabálva, csoportokba verődve, stb. A friss elsőévesek útja természetszerűleg a sportpályákra vezetett, így eléggé zsúfolt volt a parkett. A falakon hirdetik a szabályt: ha van várakozó játékos, akkor egy meccs 15 pontig megy, utána újat kell osztani az addig petrezselymet árulók bevételével. Teljesen meglepő módon – főleg nekünk, akik olyan helyről jöttek, ahol ha valaki végre megszerzi a kerület egyetlen szabad pályáját, akkor azt körömszakadtáig őrzi, és csak kihalásos rendszerben lehet örökölni… – ezt maximálisan betartják. Néha már bosszantó módon, mert 15 pont után akkor is megálltunk, amikor senki nem várt, sőt még üres pálya is volt. Ez még nem lett volna gond, de a reset-reboot kombináció nagyon lassan futott le a 10 magos rendszeren...
Az első meccs hamar létrejött. Hát... nem mondanám, hogy az én szintem, de ez még nem volt olyan egetverően magas. Mindenki tud játszani nyilván, nem kicsit, nagyon. Tudják, hogy kell védekezni, megfogni a labdát, láthatóan tanult mozdulattal dobnak. Ami viszont felettébb bosszantó: NBA stílusban nyomják, csak zsákolás nélkül. Azaz lényegében mindenki – Javiert és engem kivéve, akik máshol szocializálódtak ezen a sporton – egyéni sportnak tekinti a kosárlabdát. Egy támadás legfeljebb 1 passzt bírt el, azt is csak felettébb indokolt esetben, és a kooperáció kimerült az esetleges elzárásokban. Pályafutásom ígéretesen, már-már hollywood-i módon indult: egy labdát véletlenül megkapva az első támadás alkalmával, egyszer csak egyedül találtam magam a 3 pontos vonalon. Természetesen kerestem, hova is lehetne adni tovább a bogyót, de a mellettem lévő társ már jelezte is: ’shoot’. Akkor még 1 perc játék után nem tudtam, hogy itt mindenki eldob mindent... Dobtam, és csont nélkül behullott, ami figyelembe véve a vonatkozó mutatóimat, igencsak megmosolyogtató volt. A meccset megnyertük, még egy passzt adtam Javiernek, de amúgy azzal voltam elfoglalva, hogy a rám osztott teljesen jelentéktelen embert - 2 méter, 100 kilo túlzás nélül – legalább kicsit akadályozzam a palánk alatt... Azt hiszem, egyszer sikerült leszedni a passzt előle, meg kiosztani egy óriási faultot, ezen felül végignéztem, amint beszór vagy 10 pontot a 15-ből, és vigyáztam a fogaimra...
Utána kicsit parkolópályára kerültünk, amit az addigra felszabaduló pályán való dobálással töltöttünk ki. Itt még 2 első éves amerikai megalázott minket 2-2 ellen (10-1, egyesével számolva), de ők legalább abszolút jófej módjára tették mindezt. Elismerésüket fejezték ki minden apró jó megoldást illetően, és jó hangulatban hullottak a pontok. Helyzetünket nehezítette, hogy itt a 2-2 elleni játékban ha kosarat dobsz, megtartod a labdát és újra jöhetsz félpályáról... Nem sokat találkoztunk a bogyóval...
Ahogy fogytak az emberek úgy kerültünk be a nagyobb terembe, ahol már nem volt olyan kiemelkedően jó. Itt – hogy ne csak a pozitívumokat emeljem ki – többen igencsak bunkó módon viselkedtek. Sikerült vagy 3 meccsre egy csapatba ragadni két akkora suttyóval, mint mondjuk egy Ibrahimovicba öntött Balotelli – a félreértés elkerülése végett fehérek voltak, miként 2 kivétellel mindenki a teremben - némi koksszal ízlés szerint megszórva. Az egyik gyerek igencsak kigyúrt volt, de nem magasabb mint én. Ennek ellenére némi erőfeszítéssel tudott zsákolni, amit minden egyes labdaérintése után meg is próbált. A haverja szemében némi egyszerűségbe öntött hajnali félhomály csillant meg azzal a kényszerképzettel összefonódva, hogy képtelen kihagyni akár csak 1 darab hárompontost is. Éleslátását a tények nem homályosították el, a kísérleti széria eredményei bőven túlmutattak a hibahatáron. Az ellenfél alacsony, ám embertelen gyors és összeszokott arcokból állt. A földbedöngöltek szó talán nem elég pontos kifejezés arra, ami történt egymás után 3 meccsen is, és a védekezésben a palánk alatt elszenvedett megaláztatásokra ki sem térnék...
A nap végére 100%-os maradtam, egyetlen kísérletem a gyűrűben landolt, emellé került még 2 assist, egy blokk, egy labdaszerzés – nem egy tripla-dupla na... – és rengeteg yard tanácstalan rohanás... A mozgás összességében nagyon jó volt, mert nagy az iram, és igencsak kell koncentrálni, a viselkedés azonban csalódás volt, ahogy a kosárlabda itteni jellegét is szokni kell.
