„Merjünk nagyot álmodni!”
-Orbán Viktor-
Ezekben az időkben talán nem a legszerencsésebb OV idézettel kezdeni egy blogbejegyzést, de annyira ide illik az egykoron szlogenné vált mondat, hogy nem tehetek mást. Az elmúlt 135 írás után aligha kell magyarázni: ebben az évben megtanultunk nagyot álmodni. Mikor ezek a sorok képernyőre kerülnek, már éppen lelkesen csomagolunk majd, hogy másnap reggel felüljünk a Chicago felé tartó buszra, és a közös életünk kezdetén megejtett első kirándulásunk során, a Monte Rondinaio párás lejtőin szinte poén szinten megszülető közös, „elérhetetlen” álomcélpontunk felé vegyük az irányt… Nem csak egy olyan út lesz ez, amire örökké emlékezni fogunk, ami messzebb visz otthonról, mint azt valaha sejtettük, amit elfogadható anyagi ráfordítás mellett csak most ejthetünk meg, hanem egyfajta szimbólum is számunkra. Abban a pillanatban, amikor 10 nap múlva haza érkezve feltölthetjük ide a tovább után látható közismert képet immár saját magunk mosolygós arcával az előtérben, lényegében világgá kiabálhatjuk, és magunknak is bizonyíthatjuk: MINDEN lehetséges!!!
Félretéve a csöpögős mondatszerkezeteket és az emelkedet hangulatot: Peruba indulunk, az eddigi legnagyobb kalandra. Sok szempontból a nyári, testvérekkel és barátokkal közös út monumentálisabb és keményebb is lesz, de kaland viszonylatban az itt tartózkodásunk koronaékszere jön. Már nagyon régen elhatároztuk, lényegében ennek jegyében zajlott számos másik kirándulás is. Ez volt a fő motiváció a bakancsok megvételekor – amiknek azóta ragyogó hasznát vesszük -, a síelés előtti termosz vásárláskor, a hátizsák őszi megrendelésekor, a jobb fényképező beszerzésekor. (Nagy várakozásokkal tekintek az Atmos 65-ös cipelése felé, a boltban ugyanis elképesztően kényelmesnek bizonyult a high tech cucc.)
Az út végig csoportos lesz, gyakorlatilag semmiről nem kell gondoskodnunk, már a reptéren kis táblácskákkal várnak minket, hogy a hotelba transzportálhassanak Cuzco városában. A repülés maga kalandos lesz, vasárnap 12-kor hagyjuk el Chicagot, hogy Houstonon át már este 11:45-re Limába érkezzünk. Itt az Inka Ösvényre pályázó többi sorstárssal egyetemben meg kell húznunk magunkat estére Dél-Amerika turisták által legjobbnak minősített repterén, hogy aztán reggel 5:30-kor kifacsarva elfoglalhassuk a Cuzco-ba tartó járaton fenntartott helyünket. Ott aztán a program szerint is aludnunk kell délelőtt a 3700 méter tengerszintfeletti magassághoz való alkalmazkodás végett – az alvás aligha lesz megerőltető ilyen úttal a hátunk mögött -, hogy utána délután városnézésre induljunk. A második napot az Urubamba folyó völgyében, a ’Sacred Valley’-ban töltjük az inka emlékek közt bolyongva.
Ezzel véget is érnek majd a csendes, városi programok, és kezdetét veszi a kaland! Másnap ugyanis ismét az Urubamba lesz a célpont, de ekkor már maga a folyó: rafting. Erika sajátos helyzetbe kerül majd, ugyanis elmondhatja: „Ó igen, egyszer raftingoztam. És hol? Szlovénia? Szlovákia? Jaaaa, nem: Dél-Amerika!”. Levezetésképpen pedig kalandpark szerűen kötélpályán csúszhatunk át párszor majd a folyó fölött.
A maradék négy nap az igazi ok jövetelünkre. Eljutunk a Machu Picchura, de nem vonattal, nem helikopterrel, hanem gyalog, az inkák nyomdokain járva a híres Inka Ösvényen! 4 nap, 47 kilométer, 3 tábor, 2400 méteres minimum magasság és 4200 méteres maximum (utóbbi ironikus módon egy hágó két még nagyobb hegycsúcs közt…). Profi vezetők, hordárok, kiépített táborok, és egy élmény mind felett! Előzetesnek legyen elég ennyi, a többi majd jön utólag, tengernyi képpel megtámogatva.
(Addig is lesz 4-5 írás itt a blogon előre időzítve, érdemes olvasni Facebook linkek nélkül is!)
