„A tétlenség gyengít, a gyakorlás erősít, a túlterhelés árt.”
Ott álltunk hát a sípálya alján a kiszolgáló épület mellett. Előttünk a leglankásabb pályák, de még azokhoz is egy viszonylag tetemesebb méretű, szinte sík terep vezetett el, ami biztosította a kifutási lehetőséget az érkezők számára az épület előtt. A viszonylagos sík jelleg nem tökéletesen vízszintes mivoltára a néha alattunk meglepetésszerűen meginduló lécek emlékeztettek. Ebben a helyzetben egyensúlyozva vártuk az oktatás kezdetét a hozzánk hasonló újoncok társaságában. (Roninak: most nézem, hogy az a sapka ezen a képen már-már kistatai magaslatokban áll a fejemen...:) )
Mint az előző cikk végén említettem, az oktatás nem volt éppen fokozatos. Kezdésképpen megismerkedtünk a síléccel, mint olyannal. A felcsatolással, lecsatolással, egy helyben toporogva, egyik lábunkkal még a talajon állva a sikamlós mivoltával. Eddig a pontig a várakozás 15 percében autodidakta módon is eljutottunk. Ezt követően jött az oktatás leghasznosabb része: elméletben meghallgattuk az instrukciókat arról, hogy előre kell dőlni, élére kell fordítani a lécet ha kanyarodni akarunk, hogyan kell éket – magyarul hóekét – formálva lassítani. Innentől rohamtempóban nehezedett a helyzetünk.
Amikor egyik lábunkra lécet csatolva kellett nyolcas alakban körbe rollereznünk, akkor már éreztük: itt bizony nem kis átfúvásba vágtuk a hólapátot. Kicsiny csoportunk nem éppen úgy mozgott, mint a pár napja emlegetett quadrotorok. Az még csak egy dolog volt, hogy kiderült: a léc abban az esetben, ha nem fordítjuk be az élére, akkor gyakorlatilag a tér minden irányában egyforma módon csúszik, anizotrópiának nyoma nincs. A rollerezést így a léces láb lépegetésével kellett kombinálni, hogy a nyolcas valóban egy korlátos méretekkel rendelkező nyolcas legyen és ne egy Nacza-rajz a hegy lábától egészen a Lake Superiorig. Ennél a megfigyelésnél jobban aggasztott a tény, hogy egy lábbal a földön állva is sikerült percekre harcképtelenné tennem magamat: nevezetesen úgy felborultam a lépegetés közepette, hogy egy darabig nem is sikerült felkászálódni. Mint kiderült: ez majdnem olyan nehéz, mint kezdő korcsolyázóként a jégen újra talpra állni. Az oktató nyugtázta a csoport teljesítményét: remek munka! Alacsony volt a követelményszint úgy látszik…
Ugorhattunk hát a következő feladatra: feljebb araszoltunk oldalazva az emelkedőnek még csak jóindulattal nevezhető kis egyenetlenségen a pálya irányába. Itt egymást követve el kellett indulnunk „lefelé”, majd éket formálva a lécekkel megállni. Felvettük hát az újszülött bébizsiráf pozíciót, és reméltük a legjobbakat. Ez volt, akinek jól ment (például Erikának), de én élek a gyanúval, hogy a kitűzött érkezési zóna után úgy 15 méterrel csak azért álltam meg, mert tényleg maga alá gyűrte a súrlódás a lendületet. Nem voltam egyedül ezzel a sikertelen manőverrel, de ezt a feladatot is kipipáltuk. Jöhetett ugyanez kanyarodással kombinálva. Itt még inkább megtapasztalhattuk: a síléc számára csúszás szempontjából nincs kitüntetett irány. Lábaimat elfordítottam oldalra, de az élre állítás manővere még nem sikerült. Az eredmény a nagy semmi volt: lelkesen csúsztam tova egyenesen, keresztbeálló lécekkel. Nem térnék ki részleteiben minden esésre, legyen elég annyi: nem praktikus, ha az egyik léccel átmegyünk a másikon! Miután ez a két feladat az addig sem létező biztonságérzetünket 0-ra redukálta, vezetőnk elérkezettnek látta az időt, hogy behuppanjunk a felvonóba…
A beüléssel nem volt gond, egy hétköznapi libegőről beszélünk. A leérkezéssel annál inkább, mert rögvest ki kellett csusszanni. A „ki” nem probléma, de meglepetésemre egy egész takaros kis lejtő fogadott minket a kilépést követően, ami nagyjából 8-szor volt meredekebb annál a domborulatnál, amivel eddig dolgunk volt. Nem kell persze alpesi tájat vizionálni, egy nagyjából 5 méter hosszú buckáról beszélünk, ami után sík terep következett szerencsére, nem pedig a pálya. Ahogy az borítékolható volt, a kilépést arccal tompítottam a puha hóban, mint egy partra visszatérő pingvin. Erika csodálatosan fejlődött, ezt a feladatot is zökkenőmentesen megoldotta.
Az előttünk álló pálya nem volt különösebben meredek – ezen jövünk le a poszt végén linkelt videókon. Biciklivel lelkesen vágtattunk volna le, de még fel sem lett volna nagy probléma. Ausztriában szerintem a parkoló meredekebb ennél, még színkódra sem méltatják talán. Léccel a lábon viszont az embert elkapta egy érzés… A cél az volt, hogy cikk-cakkban síeljünk lejjebb, azaz a fentebb már „tökéletesen” begyakorolt kanyarodásokat fűzzük össze. Ez elsőre nem tűnik nehezítésnek, de a gyakorlat hamar rámutat a csalafintaságra: ha egy balra fordulásból átmegyünk jobbra fordulásba, akkor szükségszerűen van egy olyan időszak, amikor a léc pontosan a lejtő irányába néz. Kezdők esetében ez az idő intervallum egészen a pánikszerű esésig tart, ugyanis ilyenkor hirtelen gyorsulni kezd a rendszer, és mindösszesen 1 kanyarral a lábban nem tudjuk rábírni a kis surranókat a helyes irányba állásra. A megfelelő pánikfokozat elérését tovább katalizálta a tény, miszerint tőlünk balra egy partoldal szerű meredély húzódott, melynek alján (2-3 méter) a versenyekről ismert háló fogadta a csapdába esett áldozatot, aki a hangyaleső tölcsérébe esett rovar gyanánt próbálhat utána kikászálódni. Üdvözítőnek látszott tehát ennek az objektumnak még csak a vonzáskörzetét is kerülni, ami részeredményként elkönyvelendő sikerként meg is történt.
A következő feladat végrehajtásához szívesen fogadtam volna kaszkadőrt. Elvileg át kellett volna csúsznunk keresztben a mellettünk feljebbről érkező pályán, és a túloldalon jobbra fordulva megállni a lejtőn… Ennek a missziónak lényegében minden pontja lehetetlen küldetésnek tűnt, a komfortfokozatot pedig csökkentette az, hogy oldalról – a kitűzött utunkra merőlegesen – érkeztek a síelők relatíve komolyabb sebességgel. Éltünk ugyan a feltételezéssel – alaptalanul -, hogy az onnan jövőknek nem lehet gond a kikerülésünk, de így is inkább hasonlított egy arcade típusú Nintendo játékra a helyzet, mint egy tanulási folyamatra. Itt viszont csak 1 életet osztottak a résztvevőknek. Természetesen a nagyobb lejtés lényegesen nagyobb gyorsulást eredményezett, ami csekély manőverezési képességeink birtokában hamar ijedtségre és leülésre adott okot. Erika itt letesztelte a már említett narancssárga hálót bíborszívet érdemlő mentőakciója következtében: a léceit elvesztő kis fekete srácnak akart segíteni, amikor a gaz gravitáció és súrlódási együttható fittyet hányt e nemes szándékra. Becsületére legyen mondva: tette ezt is esés nélkül.
Miután valahogy leszerencsétlenkedtem én is a dombról, jött a végső próba: felmentünk a még eggyel nagyobb lejtőre. Nem teljesen értem, hogy mi volt a cél ezzel… Körülbelül mintha 15 perc szorzótábla gyakorlás után elkezdtünk volna vektortereket integrálni 5 dimenziós gömbre. Tökéletesen alkalmatlanok voltunk a feladatra. Már fel sem tudom idézni, miként értünk le, de ezt már egyedül tettük: a tovasikló oktató jelezte, hogy az órának vége.
Némiképp megszeppenve álltunk meg végül a kiindulási ponton még 5 órányi síelési lehetőség birtokában. Úgy éreztük a számtalan bukfenc után, hogy egyáltalán nem méltóságon aluli csatlakoznunk a „babacsúsztató” gyerkőceihez. A 10 év alattiak ingyen jöhetnek ki a pályákra, sokuknak pedig foglalkozásokat tart a személyzet egy erre a célra kialakított dombocskán, amíg a szülők közben járják a pályákat. Itt nem csak 5 év alatti tünemények voltak, hanem hozzánk hasonló kezdők is. Egy nagyjából ovisoknak való szánkódombot kell elképzelni, amire középen egy futószalag transzportálja vissza a lecsúszókat. Tökéletes helyszín volt arra, hogy úgy 1,5 óra alatt elsajátítsuk a hallottak alapján a megállás, fordulás és cikk-cakkozás tudományát. Mindehhez közben vidám hangulatot biztosítottak a kis pindurkák, volt visongás, nevetés bőven. A felügyelő srácok arcáról is lerítt, mennyire élvezik a feladatot. Volt, aki kisebb volt a lábára csatolt snowboard-nál. Apa lelökte a deszkán állva, ő meg halálos természetességgel lecsúszott. Szinte méla közönnyel: ha apa ennek örül, ám legyen… Először azt hittük, hogy méretük miatt gyakorlatilag semmit nem kell csinálniuk, szinte szánkóznak. Jobban megfigyelve azonban látszott, hogy kis megingásoknál a vagy 3 éves kislány szépen berogyasztja térdét, és profikhoz méltóan egyensúlyozik… Hát hiába, korán kezdve könnyebb, még fel sem fogják, mitől kellene félni. Még döbbenetesebb volt, amikor a nagyobbacska lejtő tetejéről is láttunk lejönni csöppségeket snowboardon…
Miután kellően magabiztosak voltunk, jött 1,5 óra az első felvonó pályáján. Egyre jobban belejöttünk és egyre természetesebbé vált a dolog. Esés nélkül telt az idő, és már tudtuk, hogy mi történik körülöttünk. Megálltunk, amikor akartunk, arra fordultunk, amerre szerettünk volna, a felvonóból kiszállás sem okozott gondot. Így történhetett meg, hogy estére visszamerészkedtünk a még nagyobb pályára, amit 3 órával korábban elképzelhetetlennek tartottunk még a babák közt. És siker koronázta kísérletünk! Adrenalin és szívdobogás volt bőven, szükség volt kétségbeesett korrekcióra és rengeteg fékezésre, de leértünk! Megértettük, hogy miért is akkora móka a síelés, és mi okozza benne az igazi élvezetet. Még tettünk két kört itt – a második során hatalmasat estem az egy korábban bukó snowboardos által vásott barázdában elakadó jobb lábam miatt -, majd birodalmi lépegetőként elmasíroztam a fényképezőért, hogy megörökítsünk egy-egy csúszást a kis lejtőről az utókor számára és profi ismerőseink megmosolyogtatására.
Életünk első síelése végére mondhatjuk, hogy kezdő szinten elsajátítottuk az alapokat! Szuper nap volt, és bár nem hinném, hogy 10 napig csinálnánk ezt zsinórban, de biztosan nem ez volt az utolsó alkalom!
