"You can tell a lot about a person by what they sell at their garage sale. What kind of books they read, what kind of music they listen to ..."

Tegnap előtt ünnepeltük a 4. itt töltött szombatunkat, méltó módon egy mérsékelten magasztos zarándoklattal a helyi bevásárlóközpontba. E jeles alkalomból – miközben Erika szorgalmasan gyártja a konyhában a ’cookie’-kat - elérkezettnek láttam az időt arra – na jó, valójában elment a net és nem tudok mást csinálni -, hogy adósságunkat törlesztve beszámoljak a legelső hétvégénk első napjáról, avagy a letelepedésünk harmadik akkordjáról. (Egyben jó reggelt kívánunk Katinak most, hogy megint nem hiába ül le reggel a gép elé a munkába érkezve:) )

Szombat reggel egy számomra teljesen szokatlan jelenségre ébredtünk augusztus 20-án. Ha figyelembe vesszük, hogy odahaza nemzeti ünnep volt, ott meg sem lepődtünk volna azon, hogy zuhog az eső. A tenger innenső oldalán azonban ilyesmiben még nem volt részem, legalábbis nem 20 percnél hosszabb időintervallumon. Most azonban a „zuhogott” kifejezés nem adja vissza hűen azt, amit az ablakon kitekintve láthattunk… Noé széles mosollyal bontotta volna a vitorlát, de mi kicsit csüggetegebben gondoltunk az előttünk álló próbatételekre: a napot a garázsvásárok végiglátogatásának akartuk szentelni. Ez több szempontból is problémásnak ígérkezett: egyrészt nem olyan örömteli özönvízben ki-be szállni az autóból, másrészt az eső miatt bezárt garázsokból nehéz flex nélkül vásárolni a hatályos jogszabályok kereteiről nem is beszélve.  

Rövid várakozás után a csapadékintenzitásban mutatkozó lokális minimumot kihasználva vételeztünk 4$ ellenében a sarki benzinkúton egy ernyőt… ez ugyan nem lett volna elég arra, hogy siklóernyősként a magasba emelkedjünk vele, de legalább a fejünket megóvta a beázástól. A már említett Sun Praire felé vettük az irányt kezdésképp, de előtte még nem sokkal korábban útba ejtettünk egy meghirdetett címet. Sajnos az eső megtette a hatását, és csukott ajtók fogadtak minket. Szerencsére azonban a gondviselés ismét ránk mosolygott, és vettük magunknak a bátorságot: becsöngettünk (kommentek közt várok példákat a Word által alá nem húzott „becsünget” szó mondatba foglalására), mert mi vásárolni akarunk és kész! Be is engedtek minket a garázsba, ahol a világon semmi hasznosat nem találtunk. Termék helyett jó tanáccsal töltötték meg tarisznyánkat, és figyelmünkbe ajánlottak két sarokra egy másik címet. Hallgattunk is az ajánlatra, és hajaj de jól jártunk!  

A helyhez közeledve egy hatalmas asztalsor fogadott minket a kocsibejárón, amit az eső elől ponyvákkal takartak le. Mivel már éppen alábhagyott az égi utánpótlás, kezdték lecsapolni a nagy fóliahátságon kialakult időszakos lápokat és tavakat. Egyből tudtuk, hogy jó helyen járunk, mert Nick, a hamisítatlan motoros alkatú házigazda Sons of Anarchy-s pólóban mosolygott ránk. Kiderült, hogy feleségének anyukája eltávozott az élők sorából, és rengeteg olyan cucc maradt a lakásban, amire nincs szükségük, ezért kedvezményesen kiárusítják azokat. 1 hónap távlatából már nem emlékszem pontosan mit is vettünk itt, de alaposan felpakoltunk. Többek közt szépen csillogó evőeszköz készletet kaptunk 2$-ért – ráadásul 4 darabosat -, üvegtálakat, lábosokat, vágóasztalt, takarót, egy nagy műanyagdobozt, amibe belepakolhattunk és azóta a szennyest tartjuk benne, szűrőt, stb. Összesen 39$-t hagytunk ott, ami igazán csekélységnek mondható a két doboznyi cuccért. Az egész üzletelés hihetetlen meleg hangon, nagyon szívélyes, családias hangulatban telt. A nő sürgött-forgott, kérdezgette Erikát elsősorban – számomra a konyha már rég teljesen felszereltnek tűnt, Arizonában az egy lábos, egy serpenyő, egy kés, egy villa, egy mikró és 1 tál volt az etalon -, hogy még mit is adhatna el nekünk… Mondjuk csak bátran, és megnézi van-e még. Az egész után még a cuccot is kihozták az autóhoz.  

A nap hátralevő része cigányosan telt, ugyanis Sun Praire átalakult egy hatalmas kirakodóvásárrá, mi kelet-európai genetikánkkal felvértezve kérlelhetetlenül választottuk el a búzát a korpától. A nap kisütött, és a portékáiktól megválni készülő tulajok gombaként dugták ki fejüket eső után. Hihetetlen sebességgel tud változni az időjárás. A látszólag országos eső sötét fellegeit mintha elvágták volna, a látóhatáron felbukkanó kristálytiszta kék égbolt úgy hódította vissza a területet felettünk, mint az előretörő Vöröshadsereg. Félelmetes iramban cikáznak a bárányfelhők is az égen, ezt azóta többször is megfigyelhettük, de most vigyázó szemünket az út menti házakra szegeztük: lényegében minden 3-4. garázsban kirakodás volt, augusztus a turnusváltás időszaka. Mi szép lassan autóztunk, és szemrevételeztük a környéket, mint rablóbanda a külvárost, amint kiszúrtunk egy helyet, lassítottunk, és ha nem látványosan babaruha és játék volt a profil, akkor be is tértünk egy szóra. Nem tudom megmondani, hogy hány helyen voltunk, de bőven elegen. Voltak különösen szép találataink: egy ízben úgy szúrtam ki az útról vezetés közben egy 10$-os, szinte teljesen új, ijedten lapító mikrohullámú sütőt, mint vadász a mezőre kiandalgó vadkant magaslesről, telihold idején. El is ejtettük a vadat, nem volt esélye. Lett kenyérpirítónk, hangfalunk 5$-ért, és a nap legszebb sikere: Erikának korcsolyája.

Nyilván arra gondoltok most, hogy augusztus 20-án egy lényegében üres lakás birtokosaiként talán nem a korcsolya a legközpontibb kérdés, vagy legalábbis annyira égető, mint hogy a jelen gazdasági helyzetben hogy hívják a Lágymányosi hidat. De hát ócccóó volt, így megvettük, mert előbb utóbb kell az majd. Történt ugyanis, hogy betérve egy lakáshoz, hegyekben álltak a hokis cuccok: korcsolyák, ütők, stb. Mint kiderült, a család ifjú sarja egészen kicsi kora óta kergette a pakkot, és a régebbi holmiktól ideje volt megválni. A korcsolyák például végigkövették a gyermek fejlődését, és volt egy éppen Erika méretében, ami valami téves vásárlás következtében SOHA nem volt lábra véve. Még rá se volt melegítve az aktuális lábfejre – azóta kiderült, élezve sem volt soha. 65$-t fizettünk egy nagyságrendileg 300$-os Easton jégkorong korcsolyáért… Kinek ne érné meg?  

Rettenetesen fáradtan tértünk haza, de csak azért, hogy ledobva a friss szerzeményeinket elmenjünk a korábban kinézett bútorkölcsönzőbe, mert porszívót nem leltünk, bárhogy is kerestünk. Megérkezve a helyszínre, elrebegtünk egy hálát, hogy nem erre alapoztuk az ittlétünket, mert a minőség hagyott némi kívánnivalót maga után, no nem annyit, mint a tisztaság. Mindenesetre 10$ ellenében kaptunk egy porszívót is 1 évre. A látszólag ütött-kopott kis jószág igen harcias, azt hittem a szőnyegpadlót is felszedi otthon…  

Betértünk még a Target áruházba, mert porzsákkal elég csehül álltunk, konkrétan a befogadóképességének mintegy 4-szerese volt valahogy belekomposztálva a meglévőbe. Sajnos porzsákot nem kaptunk, de gazdagodtunk némi tapasztalattal, ami a későbbiek során megkímél majd minket a Target meglátogatásától, ugyanis elég drága a hely.  

Gondolhatnátok, hogy ennyi vásárlás egy napra már több a soknál, de kiderült, csak a bemelegítésen voltunk túl – meg vagy 100 kilométeren. Jöhetett az élelmisszer-tisztítószer beszerzés, ami egy jelentéktelen 4,5 órát vett igénybe + autózás, tehát nettó 4,5 óráról beszélünk. Én ennyi időt még nem töltöttem pultok közt cikázva, de gyanítom, van olyan részidős alkalmazott, aki összefüggően kevesebbet foglalkozik az árukkal, mint mi ezen a napon. A Woodman’s annyira szerves része az itteni ellátmányozásnak, hogy külön posztot is kap majd, mi pedig most itt le is zárnánk az első 3 nap történetét. Éjjel hulla fáradtan, megrakodva tértünk haza, és a lakás úgy nézett ki, mint egy találatot kapott hadtáp egység… Néhány kép holnap, amit szüleink egészségi állapotára való tekintettel nem akartunk addig megosztani, amíg nem rendeződött a helyzet – akkor számunkra is kicsit ijesztő volt. Összesen nagyjából 100$-t költöttünk lakberendezésre, ami azt hiszem igen jó teljesítménynek mondható. Remélhetőleg ilyen áron meg is tudunk szabadulni majd a cuccoktól nyáron, mindenesetre mint Hannibalnak a Szuper Csapatban: „Van egy tervem!”.