Nem gondolom, hogy ketten együtt túl hülyék lennénk ahhoz, hogy megértsük… de ez egy sz**”
-gondolatok szakadó esőben egy megállóban a menetrendet lapozgatva-
Vasárnap újabb jelentős lépést tettünk afelé, hogy igazán otthon érezzük magunkat a városban. Olyan dologra vetemedtünk, amit amerikai csak különlegesen indokolt esetben tesz: felszálltunk a buszra – nosztalgikus jelleggel a hetesre -, tettük mindezt szakadó esőben és nem azért, mert az autónkat elvontatták egy lejárt parkolóóra mellől, hanem mert így mulat egy magyar! Röviden: a lassacskán a csádi államkassza ürességéhez hasonló hűtőszekrényünk különösen indokolt feltöltése miatt ismét kilátogattunk a helyi oázisba, a Woodman’s üzletébe. Az „ismét” szó jelenléte némi magyarázatra szorul, hiszen első bevásárlásunkról még nem esett szó, így most rossz tanárhoz méltó módon elvárjuk az olvasóktól, hogy egy korábbi időpontról szóló későbbi poszt anyagát ismerjék a mostani előzményeként. Ahogy egyszer egy kedves ismerősünk megjegyezte még egy debreceni matekverseny során elkövetett éjszakai kártyázás alkalmával:
„Nem eddig kellett volna, hanem most kellett volna előtte.”
A Woodman’s nagyszerűségéről majd tehát később kapjátok meg a korábbi információt. Legyen most elég annyi: fontos áthidalni azt a szóban forgó 5,8 mérföldet, ami lakhelyünk és az utánpótlásvonalaink között húzódik. Ez gépesített hadosztály esetén igen egyszerű, gyalog azonban túlságosan időigényes, biciklivel pedig aggodalomra ad okot, hogy málháinkat magunkra véve megfelelő biztonsággal találjuk-e meg a kis perturbációknak ellenálló stabil egyensúlyi helyzetünket a fémparipán. Miután vagy 20 percet tanakodtunk a térkép előtt azon tűnődve, vajon kipróbáljuk-e a biciklis vásárlást, végül kinéztünk az ablakon is: esett… Jöhetett tehát a busz (hosszas huzavona után szeptember 1-én végre hozzájutottunk az éves ingyenes bérletünkhöz, amit mágneskártyaként kell lehúzni felszálláskor).
A buszmenetrend az amerikai városokban nem éppen egy szájbarágós bevezető anyag. Nem elég, hogy a buszok ritkán járnak (30-60 percenként), de mindenféle koncentrációskészséget fejlesztő gyakorlatot is elrejtenek a menetrend szerkesztők a tunya olvasó agytekervényeinek barázdálása végett. Vannak járatok, amik csak a nap bizonyos szakaszaiban járnak – itt nem arról van szó, hogy reggel 6 és este 8 közt, hanem mondjuk egy kicsit délelőtt, aztán kicsit délután, de minden páratlan év y-ra végződő nevű hónapjának utolsó előtti csütörtökén holdnyugta és napfelkelte közt is -, mások helyét egyes napokon eltérő számozású járatok veszik át. Különösen kedves azonban az azonos számmal más útvonalon haladó eszközök esete: minden második kicsit eltérő útvonalat választ, vagy éppenséggel ugyanazt a hurkot ellentétes irányba teszi meg. Ez látszólag nem akkora gond, de mivel 30 percenként járnak a jószágok, így ha éppen az út rossz oldalán állunk, akkor a 6 sávon nyilvánvaló módon nem tudunk időben átnyargalni, a következő meg jön 30 vagy 60 perc múlva… Mindez az információ igencsak félreérthető kódokkal jelölve van az úgy 80 oldalas menetrendben.
A fenti körülmények által az egyenletbe bevezetett sztochasztikus változókat kiküszöbölendő a google maps-hez fordultunk. Így történt, hogy hiába vártunk az Allen és a Regent sarkán a 16:07-kor felbukkanó buszt balról, ellenben a látóhatáron megjelent a jelzett időben egy járat jobbról… Az ok: a térkép néha összemossa a szemközti megállókat… Árulkodó jel, ha a nagyított verzióban olyan forduló jellegű töréseket látunk, mint az alábbi ábrán:
Néhány perc után végül arra jutottunk, hogy a mi irányunkban is feltűnik majd az oly ismerős 7-es szám 10 percen belül. És lőn… Az előzetes elképzeléseink alapján egy átszállást igényelt volna az út, a nyugati városközpontban 5 perc intermezzóval a 7-es érkezés és a 63-as indulás közt. Némi kérdezősködés után azonban kiderült, hogy a buszok itt nem zárt pályán mozognak, hanem a 7-es buszunk a West Center-ben egyszerűen csak megszorozza az elején virító számot 3^2-el… Hasonlóképpen: minden busz jön valahonnan, és mind tart valahová… nem csak filozófiai értelemben, és nem csak a garázsba. A menetrend minden sorában szerepel, hogy milyen járatból lesz az adott példány az egyik végállomáson, és mivé válik a másikon. Összesen kb. 25 perc alatt, átszállás nélkül odaértünk a bolt parkolójához.
A bevásárlás nem képezi a jelen diszkusszió tárgyát, koncentráljunk tehát a visszaútra. 1,5 órával később akartunk felszállni a 63-asra, de tudtuk, hogy az 50-es is jó lehet, ha éppen az jön. A probléma annyi volt, hogy nem tudtuk hol áll meg utóbbi. Miután épp a parkolóban masíroztunk egy tengerészgyalogos menetfelszerelésnek megfelelő hátizsák és a kezeinkben csüngő jó pár fontnyi ellátmány súlya alatt roskadozva, éppen azon morfondíroztunk: túl gyorsak voltunk, még majd 30 percünk van a 63-as indulásáig. Ekkor azonban balfelől megláttuk az 50-est, ami a parkoló körül haladt, és éppen balra előttünk állt meg, úgy 80-100 méterre. Persze túl messze volt, de jobbra pillantva, 100 méterrel arrébb észrevettünk egy gyanúsan nagy tömegben várakozó ember csoportot. (Elképesztő mennyiségű megálló van, mivel eleve arra számítanak, hogy kevés utas van, így rengeteg helyen nem kell megállni, cserébe ha mégis használjuk a buszt, akkor kényelmes a helyzetünk, mert a járat mentén minden sarkon van potenciális megálló.) Futás! A futás amolyan 200 akadály jelleget öltött, a végén az említett zsákkal úgy szökelltem fel egy jó magas faldarabkán, mint a hátán oroszlánt cipelő antilop. Törekvésem rokonszenvet ébresztett a sofőrben, aki visszanyitotta az ajtót, majd jelezte: fújjuk csak ki magunkat, majd utána lehúzzuk a kártyát. Az 50-es buszból 2-es lett, az pedig éppen a házunk előtt parkolt le úgy 25 perc múlva.
Mondhatnánk: remek! Ennél még néha Pesten is nehezebb vásárolni menni – na nem a Wesselényi úti SPAR-ba, de mondjuk egy InterSPAR-ba… Az egyik fő aggodalmunk eloszlott, a közlekedésünk tökéletesen megoldottnak tekinthető! Egyetlen dologra kell figyelni: az időre, mert nem éri meg csak úgy kiállni a buszmegállóba…
