„Non abbiate paura! Aprite, anzi, spalancate le porte a Cristo”
-felirat a csúcson ködbe vesző kereszten-
Nehogy megunjátok az előkészületek taglalását, a mindig vidám hétfő reggelt ismét egy kirándulás beszámolóval dobnánk fel! A Monte Altissimon tett könnyed nyári sétánk után pár nappal lényegesen izgalmasabb körülmények közt végképp szerelembe estünk a túrázással. És midőn azt hajdanán irodalom tanárnőm diktálta nekünk, a szerelem bizony ambivalens érzés… a magasztos, túláradó pozitív hullámok közé bizony félelmek és a féltés sziklái vernek éket. Így volt ez a mi és a túrázás bimbózó kapcsolata kezdetén is, és a sziklákat bizony szó szerint kellett érteni. Tovább után a Machu Picchuról, őrangyalunkról, négykézlábas turistaútról és sok-sok ködről!
Saját kárán tanul az ember, azaz bizony egy ponton túl a túrázás nem teljesen gyerekjáték, és bizony igényel némi előkészületet, továbbá ad abszurdum felszerelést… Jelen esetben utóbbiról gondoskodtunk is, ugyanis navigáció terén maximálisan felvértezve, egy mintegy 5x10cm-s papírfecnivel indultunk útnak. Ezen tökéletes részletességgel szerepelt néhány útjelzés kézzel skiccelt száma egymástól gondolatjellel gondosan elválasztva… A felszerelés másik felét az időjárás biztosította, ugyanis mivel borult idő és szemerkélő eső fogadott minket a parkolóban /Őrangyal 1./, így Erika a vékony sportcipőt választotta a szandál helyett – Szabi gondolom most leesett a székről oktondiságunkon hahotázva. Én egy levitézlett vászon teniszcipőt választottam, ami nem volt sokkal kevésbé vízálló egy szunyoghálónál.
De ne is rohanjunk ennyire előre, mert még szó sem esett róla, hogy hol álltunk maximálisan felkészületlenül némiképp naivan alábecsülve a természetet és túl saját képességeinket. Mindez itt történt:
Nevezetesen a Lago Santo melletti parkolóban az Appenninek lejtőinél. Az úti cél relatíve meghatározatlan volt: egy szép kört akartunk tenni, a helyszínt pedig néhány szépséges netes fotó alapján lőttem be. Leskicceltem az utak számait, és gondoltam sima ügy. A hozzánk hasonlók kedvéért ide is vésném az első tanulságot: TÉRKÉP!
Az út kedélyes erdei sétaként indult, nagyjából vízszintes terepen. Kicsit aggasztó volt a borultság mértéke és a hol kevésbé, hol jobban csöpörgő eső /tanulság No. 2.: ESŐKABÁT/. Mára már – mit mára, 5 órával későbbre – klasszikussá vált a mondat:
„Ilyen otthon is van…”
Aztán az erdőből mező lett, majd a mező határában magasló ormokról kőomlások csörgedeztek alá utunkat szegélyezvén. Némiképp meglepődtünk, amikor egyszer csak a jelzés felkanyarodott az egyik ilyen kőrengetegen /Tanulság No. 3.: BAKANCS, mert a vászoncipőben sziklán járni nem csak fáj, de legalább csúszik is/. Mi felfelé, a köd pedig lefelé kezdett szállni, ennek folyományaként igen hamar kereszteztük egymás útját. Kissé kísérteties lett a táj, a látótávolság lecsökkent néhányszor 10 méterre, a hangulat mesebeli lett, mi pedig kezdtük hiányolni a társaságot, ugyanis egy teremtő lélekkel nem találkoztunk akkor már két órája. (A látvány alapján azon se lepődtünk volna meg, ha egy csapat gorilla lett volna az egyetlen főemlős a hegyen rajtunk kívül.) Ez egyébként így is maradt egészen a visszaérkezés előtti utolsó szakaszig, kivéve egy esetet…
Történt ugyanis, hogy amikor már épp kezdtünk jobban izgulni, mint amennyire szép volt a táj – Jó fele megyünk? Mennyi idő múlva lesz sötét? Nem kéne inkább visszafordulni a biztos úton? Fog jobban esni? -, egyszer csak egy párral találkoztunk épp egy elágazásnál, épp mikor már hajlottunk a megfordulásra. Náluk pedig nem csak térkép volt /Őrangyal 2./, de még jártak is arra, amerre mi szándékoztunk haladni. Memorizáltuk hát az útvonalat – ahelyett, hogy lefényképeztük volna a kezünkben lévő géppel… -, és simán bejárhatónak ítéltem a távot sötét előtt. A nálunk egy halovány extraklasszissal gyakorlottabb útbaigazítók könnyen járhatónak minősítették az előttünk magasodó csúcsra vezető utat. Ez alatt alighanem azt értették, hogy sem csákány, sem kötél, sem pedig helikopter használata nem kötelező, csak fokozottan ajánlott legfeljebb.
Egészen elképesztő látvány tárult a szemünk elé, miközben kis szívünk nem csak a magunk mögött hagyott méterek miatt vert egyre hevesebben. Helyenként egészen izgalmas volt a ködben araszolni a hegyoldalban kanyargó kis ösvényen. Szerencsére a jelzések kb. 5 méterenként sorjáztak a legkülönbözőbb sziklákra festve. Szükség is volt a folytonos megerősítésre: „igen, ez egy út”, mert nem éppen egy autósztráda vezetett fel…
Figyeljük meg a képen a hanyag eleganciával vegyes természetességgel odabiggyesztett markáns kis jelzést, ami szinte ezt sugallja némiképp ironikus módon: „Persze hogy erre kell jönni, miért kérdés ez egyáltalán?”
Aztán egyszer csak átfordultunk egy gerincen, és életemben először álltam olyan úton, ahol balra semmi, jobbra semmi. A semmi mértéke ugyan kérdéses, mert a ködtől nem látszott, de határozottan az volt az érzésünk – és ezt néhány fenyőfa kikandikáló csúcsa is jelezte -, hogy a semmi bizony meredek. Itt az út izgalmasabb volt, mint szép, és a köd jótékonyan tompította a tériszony érzetet is. Négykézláb tettük meg az utolsó etapot a Monte Rondinaio csúcsra, ahol a fenti felirattal ellátott kereszt várt minket, mindez egy emlék sírkövön…
A táj pedig lenyűgöző volt, mindkettőnknek a Machu Picchu ismert fotói ugrottak be a ködös zöld domborzatot pásztázván.
A lefelé vezető túra sokkal kedélyesebben telt – bár egy helyen kerülni kellet, mert akkora sziklára volt felfestve a jel, amit már nehézkes lett volna megmászni… -, bár cipőnk már beázott, lábunk már elfáradt. De kisütött a nap, a táj csodálatos volt, látszott a tetőről a célállomás és ráadásul nyilvánvalóvá vált, hogy messze nem is sötétedik ránk. Nem egyszerű ugyan lecaplatni a karakterisztikus méretüket tekintve jellemzően félméteres kövecskék meredek omlásain, de felejthetetlen élményt jelent. Ma már bátran kimerem jelenteni, hogy napos időben, térképpel és bakancsban egy nem túl nehezen teljesíthető túráról beszélünk, ahol azért némi tériszonnyal kell számolni, de cserébe nagyon kalandos érzetet ad.
Végén nyugalmas szépségbe oldódott fel a napi izgalom a Lago Baccio csodás víztükre mellett, ahol még egy elég profi fotóssal és családjával is összefutottunk. Szinte említést sem érdemel, hogy a gazdagon jelzett, mintegy 3 méter széles döngölt, vízszintes úton eltévedtünk a parkoló mellett az utolsó 20 perces szakaszon…/nem saját videó a tóról/
Szép volt, mindenkinek ajánlani tudjuk, aki némi kalandra is vágyik a reneszánsz értékek mellett Itáliába kirándulván, mi meg megtanultuk: egy papírcetli és némi sportcipő bizony ehhez már kevés.
/A túra során semmilyen növénynél komplexebb élőlényben nem esett kár, az írás sugallta veszélyek pedig garantáltan kisebbek voltak annál, mint amit egy 10-es skálán átlagosan 8-as mértékben aggódó szülőben generálhatnak a fenti sorok./
