„Atomot! Atomot a bestiáknak!”
-A függetlenség napja-
A bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IEAE) az elmúlt évtizedben a kelleténél talán többször is reflektorfénybe került. A laikus híradó fogyasztó számára az az átlagos kép alakulhatott ki az intézményről, hogy önkényesen kijelölik, kik is azok a „bestiák”, akik az idézettel szemben nem juthatnak atomfegyverekhez, majd igyekeznek a kívánt fegyvermentes állapotot fenntartani a megjelölt, rendszerint nem éppen nyugat barát hozzáállásukról híres országokban (Irak, Irán, Észak Korea, stb.). A fenti megközelítés egyrészt roppant felszínes, másrészt téves, mint arra Shirley Johnson rámutatott a Nukleáris Technika tanszék által szervezett előadáson. A hölgy egy montanai kisvárosból indulván 25 évet töltött el a szervezet kötelékében, az ő tapasztalatait hallhattuk.
/Ezekben a hetekben több olyan előadáson jártunk, ahol valamilyen elismert szaktekintély, vagy valamilyen szempontból személyesen érintett illető szólt a hallgatósághoz olyan témákban, amelyekről otthon nehéz első kézből származó információkat szerezni. Néhány ismeretterjesztő írás formájában megosztanánk a hallottakat és az azokkal kapcsolatos benyomásokat az érdeklődőkkel./
Magát a szervezetet béke Nobel-díjjal tüntették ki 2005-ben, mégpedig…
„…az irányú erőfeszítéseik elismeréseként, hogy megakadályozzák a nukleáris technika katonai célokra történő felhasználását és biztosítsák a békés célú alkalmazások lehetséges legmagasabb fokú biztonságát.”
A fenti megfogalmazásból is látszik, hogy jóval többről van szó, mint pusztán a fegyverellenőrök politikai össztűz alatt álló munkája. Mint arra a vegyész végzettségű Ms. Johnson rámutatott, maga a „fegyverellenőr” kifejezés is teljesen félrevezető: ők nem ellenőriznek fegyvereket, soha nem látott közelről nukleáris robbanófejet, és bizonyosan nem is fog. Céljuk azok beszerzésének, előállításának a megakadályozása (ennek jegyében maga is járt Irakban még az első háború előtt). A legtöbb aggály ennek ellenére kétség kívül az ellenőrök tevékenységét övezi, és azzal kapcsolatban merül fel, hogy milyen jogon próbálják megakadályozni egy nemzetközi szervezet képviselői bizonyos országok atomfegyverhez jutását, míg mások már deklaráltan rendelkeznek ilyen felszereléssel. Ki dönti el, hogy kinek mit szabad? Miért akarják megfosztani Iránt minden áron ettől a lehetőségtől, amikor Izrael 99%-os valószínűséggel rendelkezik atomfegyverrel, noha azt soha nem ismerte el nyilvánosan szemben például a bejelentést megtevő Indiával és Pakisztánnal, mely országok nagy jóindulattal sem nevezhetőek a biztonság és nyugalom szigetének. Mai ismereteink szerint az 5 nukleáris hatalom mellett – USA, Oroszország, Kína, Nagy-Britannia és Franciaország – a fenti 3 állam rendelkezik töltetekkel. A döntés nem az Ügynökség kezében van. Ez nem egy politikai döntéshozó szerv, sokkal inkább egy tudományos intézet, melynek dolgozói rengeteg méréssel, tervezéssel, dokumentációval foglalkoznak és nagy többségben természettudományos vagy mérnöki végzettségűek. Számos nemzetközi egyezmény, és az azok alján található aláírások határozzák meg, hogy mely országok vetik magukat alá a rendszeres ellenőrzéseknek, és ott milyen jogköröket biztosítanak az ellenőrök számára. Az Irakhoz és Iránhoz hasonló politikai döntések az ENSZ BT hatókörébe tartoznak, és ott koránt sem egységes az álláspont. A legutóbbi esetben Kína és Oroszország például Irán oldalán foglalt állást.
Az első komolyabb politikai incidens 1981-ben sötétítette el az IAEA egét: Izrael légicsapást mért egy Bagdad mellett épülő nukleáris létesítményre. Ennek következményeként Izraelt kizárták az IAEA-ból, mire az USA önként felállt az asztaltól, és vele együtt a költségvetés 25%-a is… Több mint 1 év kellett a nézőpontok közös nevezőre hozásához és a régi kerékvágásba történő visszatéréshez.
A politika asztalától kanyarodjunk vissza az IAEA célkitűzéseihez – Iránról még ezeken a hasábokon is lesz szó majd külön írás tárgyakén. Az ars poetica: birtokold a technikát, de ne a fegyvert. Ennek szellemében az ellenőri tevékenységen túl az Ügynökség elősegíti a békés felhasználáshoz szükséges tudományos és technikai háttérismeretek elsajátítását a fejleszteni kívánó országok számára. Közelmúlthoz kapcsolódik Niger példája, ahol a fellelt urán lelőhelyek kiaknázásához kértek és kaptak támogatást az illetékesek. Pazarlás és felesleges biztonsági kockázat lenne, ha minden országnak újra és újra „fel kéne találnia” ezeket az eljárásokat (ennek ellenére például az űrkutatás terén nap mint nap láthatjuk ezt a folyamatot…). A bányászaton felül ebbe a kategóriába esik számos orvosi diagnosztikai és terápiás eljárás, a reptereken, stadionoknál található biztonsági kapuk üzemeltetése és természetesen az energiatermelés is.
Az energiatermelés, vagyis az új reaktorok építésének, fenntartásának és a keletkezett nukleáris hulladék kezelésének felügyelete/megoldása tulajdonképpen a szervezet egyik fő profilja. A nukleáris fegyverek terjedését megakadályozandó különösen nagy figyelemmel kísérnek minden ilyen beruházást, sőt: azoknak terveit egyenesen jóvá kell hagyniuk. Ennek egyszerű oka, hogy egy atomreaktorban „legális” körülmények közt van jelen nagyobb mennyiségű hasadó anyag, így óhatatlanul lehetőség nyílhatna a békés felhasználáshoz szükségtelen mértékű dúsításra (a vizsgálatok szerint ez történik most Iránban), esetleg kisebb mennyiségek „elsikkasztására”. Ezek a tevékenységek azonban megkövetelnek bizonyos infrastruktúrát. Az infrastruktúra kiépítésének megakadályozása a legjobb módszer a nem kívánt folyamatok megelőzésére. Minden új létesítmény terveit jóvá kell hagyni, ez pedig tüzetes vizsgálatot igényel. Persze a terv csak papíron létezik, odahaza ki ne tudná, hogy „lehet még vinni azt a cölöpöt bátran tovább Józsikám”, vagy „no, igazán lehet kicsit magasabb az a tetőtér”… ezen egyszerű okokból kifolyólag maga az építkezés is folyamatos felügyelet alatt áll, majd később a működés is: megfigyelő kamerák, blombák, zárolt hordók, stb.
A hasadó anyagokkal kapcsolatban léteznek bizonyos előírt küszöb értékek, irányelvek. Például a megfelelő plutónium izotópból 8kg beszerzését legkésőbb 1 hónapon belül detektálnia kell a szervezetnek. Az időkorlátot az szabja meg, hogy az adott nyersanyag birtokba vételétől számítva még mennyi időre van szükség egy működő fegyver előállításához. A 8kg elsőre soknak tűnik, de hamar más megvilágításba került a szám egy japán beruházás kapcsán. Egy hatalmas fűtőelem újra feldolgozó telep építése indult meg pár évvel ezelőtt. Itt összesen 8 tonna (!) kritikus anyag fordult volna meg, ami döbbenetes mennyiség. A hagyományos detektálási eljárások azonban nagyságrendileg 1% pontosak, ami 80kg-nyi mérési hibát jelent. Ez nem 1, hanem akár 10 robbanófej előállításához is elegendő mennyiség, ami megengedhetetlen bizonytalanság. 100 millió $-nyi fejlesztés volt szükséges ahhoz, hogy megfelelő pontosságú ellenőrző szisztémát tervezzenek… a sors iróniája, hogy a földrengés következményeként leállították ezt a projektet is, noha nem érintett területen található.
Az előadás rávilágított arra, hogy az IAEA lényegében egy tudományos szervezet rendkívül összetett feladatokkal. A mindenki által hallott fegyverellenőri tevékenységen felül rengeteg fejlesztést, beruházást felügyel és segít elő. Megítélését jelentősen rontja, hogy minderről kevesebb szó esik, és mozgásterét a világpolitika jelentősen befolyásolja, sokszor korlátozza, nem egyszer pedig eszközként próbálják használni az intézetet.
