79. Panoráma repülés, pálmafák és hólánc

Ugyan az első Kaliforniában töltött napunktól nem sokat vártunk, mivel a látogatás csak estére szorítkozott a hosszú út miatt, már maga a repülés is rengeteg meglepetést hozott. És ez még csak a kezdet volt. Tovább után: mit tesz, ha a nap nem 24, hanem 26 órás.

Szombat reggelünk egy hétköznaphoz hasonló korai keléssel, és aztán -engem a hosszú középiskolai reggelekre emlékeztető- buszozással folytatódott. A célpont azonban egyáltalán nem hasonlított a Batthyány épületére, ugyanis az ürességtől kongó madisoni reptéren szálltunk ki. Először vettük igénybe a helyi reptér szolgáltatásait, és őszintén meg voltunk vele elégedve, leszámítva, hogy a wifi fizetős, de ezt Chicagoban is kifogásolhattuk. A madisoni indulásnak két előnye volt: busszal kijutunk ingyen a repülőhöz, és jelen esetben ez volt a legolcsóbb megoldás Los Angeles-ig. Az extra pedig, hogy kétszer szállhattunk fel egy út során, ami nekem mindig nagy élmény.

A Madison-Chicago repülőút meglehetősen vicces. Ahhoz tudom hasonlítani, amikor biciklivel feltekersz egy nagy dombra Zalában, aztán meg legurulsz, és kb annyi ideig is tartott (véletlenül sem egy középhegységben, mert az tovább tart). Bezzeg a los angeles-i járaton el is unhattuk volna magunkat a négy és fél óra alatt, de szerencsére nem csak Scorsese fordított nagy figyelmet a hosszú filmek készítésére, hanem az időjárás is kedvezett nekünk, és a kezdeti sűrű felhők után az igazán érdekes helyeket vasmadár távlatból mind láthattuk. Először Kansas színes sakktáblára emlékeztető síkságai és gabonakörei felett repültünk el, majd Dávid “csak” újabb szögből, én teljes lenyűgözöttséggel csodáltam meg a semmiből feltörő Sziklás Hegységet, majd Monument Valley-t, és a Grand Canyon-t. Így felsorolva, írva nehéz átadni a hatást, de majdnem elérzékenyültem, mikor mindazt láthattam, amit gyerekkori Híres Helyek című könyvemben annyira szívesen nézegettem, de soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer élőben láthatom is. És még le sem szálltunk a filmekből jól ismert, napfényes Kaliforniába!

Ez a hely valami fantasztikus! Azon kívül, hogy még novemberben is kisül a szemem a napfénytől, a pálmafasorok, a kaktuszok, az óceánpart, Hollywood zöld dombocskája, mind-mind olyan hangulatot ad, hogy egyszerre egy könnyed, vidám életérzés vesz erőt rajtunk… és irgalmatlan éhség, ugyanis az olcsó járaton csak az italt osztják ingyen, utána pedig siettünk Santa Barbarába, hogy még bemehessünk a Misszióba körülnézni. Los Angeles-en átsüvítettünk autópályán, a város magunk mögött hagyva pedig hamarosan egy teljesen mediterrán, mesés, spanyol településre fordultunk le. Ez Santa Barbara.

A misszió pont olyan, mint ahogy azt el lehet képzelni: árkádsoros épület belső udvarral, pálmafákkal, majomkenyérfával és nagy rózsakerttel. Rendkívül szép, nyugodt, gondozott minden. Az épület előtt pedig gyönyörű kilátás nyílik az óceánra.

Spanyolország eddig kimaradt az életemből, de a belváros pont olyan, mint ahogyan egy ottani települést el tudok képzelni. A házak stílusa, a forgalmas éjszakai élet nagyon hangulatos. További emlékezetes esemény a belvárossal kapcsolatban, hogy itt mentünk be egy Panda Expressz-be, ahol jó áron kifogástalan mennyiségű, és minőségű vacsorához jutottunk, amit egy hangulatos kis téren, a teraszon fogyaszthattunk el. Ha akkor a tányéromon kívül mást is láttam volna, kimondottan romantikus vacsorának nevezném, de ez a felismerés csak később, teli pocakkal tört rám. Az est további része kevésbé romantikus boltkereséssel folytatódott, ami során hóláncot ugyan nem, de némi élelmiszert sikerült vennünk. Ugyan az árak megdöbbentően magasak voltak a wisconsinihoz képest, az első benyomások alapján azt mondanám, itt aztán tudnék élni!