"Please don't call me arrogant, but I'm European champion and I think I'm a special one,"
-José „The Special One” Mourinho-
Ülünk a gépen, várva arra, hogy felbőgjenek a motorok, és felszálljon az LH1335-ös járat Frankfurt felé. Elkezdődik az 1 év, amihez foghatóban még bizonyosan nem volt részünk, és nem is lesz a további életünkben… Több mint 1 éve jött az ötlet, és majdnem 11 hónapja tervezgetjük az utazást, kb. 10 hónapja pedig már a biztos tudattal élünk együtt… Össze-vissza kavarognak a gondolatok és az érzelmek, hol ölelés és mosoly, hol sírásra görbülő száj, hitetlenkedés, kalapáló szívecskék és álmodozó szemek, fájóan búcsút intő kezek… valahol mélyen pedig 1 érzés: különlegesek vagyunk!
Nem a szó nagyképű értelmében, sem a kifelé tartók azon attitűdjével, hogy minden rossz itthon, bezzeg a tenger túloldalán… Nincs kolbászból a kerítés Madisonban sem: az utak az USA-ban is repedezettek, a BKV 1 perc alatt válik majd a szitkok célpontjából egy hőn áhított, tökéletes tömegközlekedési rendszerré, és az egészségbiztosítás befizetése is mély sebet ejt majd a spóroláshoz szokott lelkünkön… Nem azért, mert az USA-ba mehetünk, nem azért, mert egy nagy egyetemre járunk majd, és még csak nem is azért, mert megkaptunk egy kiváló ösztöndíjat! Hanem azért, mert KÖZÖSEN élhetjük az ÁLMAINKAT, melyeket immár több mint 1 éve együtt alkotunk meg, mert mégsem kell lemondanunk még mindig semmiről, amit tinédzserként elképzeltünk és amit már-már végképp elfelejtettünk… mert mindezt együtt tehetjük… mert olyan családokból származunk amilyenekből… mert olyan szerető és megértő, támogató szüleink (és nagyszüleink) vannak, amilyenek, és akik egész életünkben lehetővé tették, hogy ezeket a dolgokat egyszer elérjük… akiknek a szíve szakad meg, mert ennek eredményeként most sokáig nem látnak és akiktől most pont ezért iszonyú nehéz búcsút venni egy hosszabb időre… mert olyan nagyszerű testvéreink (és sógor/sógornő jelöltjeink :))vannak, mint Roni és Kati, akik már szinte előbb összepakoltak mint mi, hogy aztán együtt járjuk Montana kies tájait… mert olyan barátaink vannak, akik minden válságos pillanatban ott voltak, és számtalan kétségbeesett karaktert olvastak el a saját kis levlistán, vagy órákig álltak rendelkezésre telefonon, vagy éjjel a szobában, vagy egy kávézó asztala mellett (vagy egy Tankcsapda koncerten:) ), mikor szükség volt rájuk… mert ebben a lezüllő magyar felsőoktatásban olyan nagyszerű tanárokkal és EMBEREKKEL hozott össze minket a sors, mint Nagy József, Wagner Ödön, Gál Tamás, Vad János, Kristóf Gergely, Stépán Gábor, Huba Antal vagy Lajos Tamás... mert olyan kiváló középiskolába járhattunk, mint a Batthyány Lajos Gimnázium Nagykanizsán, ahol nem csak megismertük egymást, de mindennek az alapjait is megkaptuk Pintér Ferenctől, Dénes Sándortól, Dénes Sándornétól, Erdős Gábortól, Bertók Évától, és még sorolhatnánk tovább…
…mert nem vagyunk egyedül sem otthon, sem a világban, sem itt a gépen egymás mellett… mert annak a kezét fogom az álmaink felé emelkedvén a Liszt Ferenc reptér kifutójáról, akiét első pillanattól fogva szerettem volna… és ha van, ami miatt panaszkodhatunk ebben a pillanatban, az csak annyi, hogy nem jöhet velünk mindenki, akit szeretnénk, ha ott lennének… ennek tükrében mondhatjuk: igen, különlegesek vagyunk… és még annál is hálásabbak a sorsnak, és mindenkinek, aki alakította azt!
