„Had mondjak valamit a nyersolajról: soha, soha nem szeretnéd látni, megérinteni, megszagolni, megízlelni. Gusztustalan, undorító dolog!”

-John Hofmeister-

Az egyetemen tartott interdiszciplináris előadások, rendezvények sorából is kiemelkedett a szemeszter során a világ olaj készleteinek jövőjét firtató vitaest nem csak aktualitása és érdekessége, de a beszélők felkészültsége és professzionális előadása miatt is. Napjaink egyik közkedvelt és központi témája a fosszilis energiahordozók folyamatos apadása és ezzel párhuzamosan az alternatív, megújuló energiaforrások fellelése és hatékonyságuk növelése. Sajnálatos módon azonban igen nehéz megbízható és érdemi információkat kiszűrni az összeesküvés elméletek, az olaj kartellek áldozatául váló világmegváltó találmányok, politikai cselszövéseket előtérbe helyező teóriák erdejéből. Nagyon gyakran a valós problémáról folytatott eszmecsere hirtelen elkanyarodik egyfajta világpolitikai elemzés irányába, és a tudományos kérdésektől indulva egyszer csak valahol a Közel-Keleten állomásozó amerikai csapatok szidásánál kötünk ki. Ilyen formában is helyt álló Mr. Hofmeister mondata: az olaj gusztustalan, undorító dolog! Éppen emiatt érdekfeszítő volt végighallgatni ezt az eszmecserét, mely ugyan értelemszerűen nagyon amerikai szemszögből vizsgálta a kérdést, de közben rávilágított néhány olyan tényre például az „olajkészletek elfogyásával” kapcsolatban, amely nem teljesen felel meg a közhiedelemben élő általános – és téves – képnek.

/A teljes előadás videó anyaga/

A felszólalók John Hofmeister (President, Citizens for Affordable Energy; továbbiakban JH) és Dr. Tadeusz Patzek (Chair, Petroleum and Geosystems Engineering, University of Texas at Austin; továbbiakban TP) voltak.  

TP elsősorban mérnök, aki munkásságát az olaj kitermelési technikák fejlesztése területén folytatja. A Mexikói-öbölben történt BP katasztrófa következményeit és okait vizsgáló bizottság tagja volt (erről és az egyre nehezebben elérhető olajlelőhelyek kitermelése jelentette kockázatról nagy sikerű könyvet is írt Drilling Down: the Gulf Oil Debacle and Our Energy Dilemma címmel). Alapvetően egy visszafogott, akadémiai pályán mozgó, szerény, szimpatikus ember képe rajzolódott ki nagy társadalmi összefogásba vetett hittel és némiképp talán túl idealista szemlélettel.  

JH ezzel szemben született szónok. Az előadás bizonyos szakaszaiban a hallgatóság maga is megindult volna talán olajvezetéket építeni a Yellowstone-parkon keresztül, de minimum felmerült a kérdés: vajon milyen választás okán tart kampánybeszédet? Pályafutása során 2005-2008-ig a Shell elnöke volt, számos állami bizottságban tölt be vezető szerepet jelenleg is (U.S. Energy Security Council, Department of Energy’s Hydrogen and Fuel Cell Technical Advisory Committee, stb.), és az ő gondolatai is elérhetőek nyomtatott formában ( Why We Hate the Oil Companies: Straight Talk from an Energy Insider).  

Két alapvetően különböző mentalitású és fellépésű emberről van tehát szó, akik bár a megoldások terén gyökeresen eltérő álláspontot képviseltek, meglepő mértékben hasonlóan látták a fennálló problémákat, igen hitelessé téve azok prezentációját a hallgatóság előtt. Nagy hiba lenne tisztán fekete és fehér szemüvegen keresztül szemlélni őket.

Nyitóbeszédében JH rávilágított: a modern gazdaság hajtóereje megkérdőjelezhetetlen és megkerülhetetlen módon az olaj. Maga is támogatja a megújuló energiaforrásokat, mint a jövő megoldásait, de ha a „mostról”, a jelenről van szó, akkor pillanatnyilag még nincs alternatívája ennek az energiahordozónak. Szükség van rá, mégpedig egyre növekvő mértékben, és mint rámutat: sokkal több is áll belőle rendelkezésre, mint amennyit el tudunk használni. Joggal merül fel tehát a kérdés: miért növekednek az árak, miért jelenik meg mégis egyfajta hiány? Miért drágul az üzemanyag és miért éri el a gallononként 5$-t egyes előrejelzések szerint már nyár közepére (jelenleg 3.69 $/gallon)?  

A választ nem a készletek mennyiségében, hanem feldolgozásuk, kinyerésük sebességében kell keresni. Mindkét fél egyetért abban: a készletek bőségesek, de a termelői oldal nem tudja tartani a lépést a növekvő igényekkel, ez vezet el a szűkösséghez. Naponta több energiára van szükségünk, mint amennyit képesek vagyunk előállítani. A lakosság felhasználása pedig nőttön-nő, elsősorban a fejlődő országok nagymértékű iparosodásnak, gazdasági növekedésének köszönhetően. Mivel jelen pillanatban a szén mellett még mindig az olaj a legelérhetőbb energiaforrás, olyan hatalmas tömegekkel rendelkező országok mint India és Kína, egyre többet és többet igényelnek belőle saját energiaszükségleteik kielégítésére, növekvő iparuk fenntartására. Kína 1 évvel ezelőtt napi 8 millió hordót használt fel, ez a szám mára elérte a 9-et, 2015-re pedig a jelenlegi növekedés mellett már 15 millió hordóról beszélhetünk naponta. Ezen tendencia eredményeként 20 éven belül a kereslet és kínálat eljuthat arra a szintre, hogy Kína és India önmagában fel akarná és tudná használni a világ teljes termelését.  

A kulcs tehát a termelés üteme és annak jövendőbeli alakulása. TP elmondása szerint ezen a téren nem túl rózsásak a kilátások. Mindösszesen 33 kőolajexportáló ország látja el a világot, és miként Kína és India estében, úgy ezen országok többségében is egyre növekszik a saját felhasználás. Szaúd-Arábia alig pár éve saját termelése 18%-át fogyasztotta csak el, mára ez a szint elérte a 28%-ot, és az előrejelzések szerint 20 év múlva lényegében megszűnik exporttevékenysége. Ennek folyományaként a világ olajkészletei nem csökkennek kritikus mértékben, de mindezek ellenére drámaian visszaesik az olaj elérhetősége.  

A növekvő igény kielégítésére logikusnak tűnhet újabb és újabb kutak létesítése a meglévő készletek gyorsabb kiaknázása végett. A termelési ütem azonban nem egyenesen arányos a kutak számával, hiszen egyre nehezebben hozzáférhető, egyre nehezebben kitermelhető lelőhelyek jönnek számításba. A nehézségeket jól jelzi, hogy amíg néhány éve az USA-ban egy új kút létesítése átlagosan 1000-1400 újabb hordónyi olajat jelentett, addig ma ez a szám 100 hordóra apadt.  

JH a technikai problémáknál is fontosabbnak látja a politikai tényezőket, mint akadályokat. Az USA elnökei Nixon és az 1973-as olajválság óta kivétel nélkül az ország energetikai függetlenségéről szónokoltak, ennek ellenére tehetetlennek bizonyultak és rendre kudarcot vallottak. Mára az Egyesült Államok napi 18,5 millió hordó olajat használ fel a megtermelt alig 7 millióval szemben, vagyis a szükségletek felét import formájában fedezi. Függősége nagyobb, mint valaha. Mindeközben pedig óriási, kiaknázatlan készletek húzódnak a partok mellett, vagy szövetségi területeken Wyoming és Montana felszíne alatt, melyek a jelenlegi körülmények és rendelkezések közepette érinthetetlenek.  

A politikai, morális, természetvédelmi „akadályok” ellenére azonban így is növekszik az elérhető források száma a technikai fejlődésnek hála. Noha ezek az eredmények nem kapnak nagy sajtóvisszhangot, ugyanolyan forradalmi újításokról beszélhetünk, mint például az iPad vagy az okostelefonok forradalma a mindennapi életben. Nem is olyan régen dőlt meg a legmélyebb fúrás, vagy a legmélyebb vízen létesült platform rekordja. Újabb és újabb helyek vállnak elérhetővé, de a körülmények miatt a kitermelés ezeken a helyeken drágább is. Hiába nő tehát a termelékenység – mutatott rá TP -, akár a szűkösség az ok, akár a drágább kitermelés, az eredmény ugyanaz: költségesebb energia. Nem beszélve arról, hogy ezek a termelési területek egyre „közelebb jönnek” a mindennapi életünkhöz, ezzel gyakorlatilag folyamatos konfliktust teremtve saját elvárásaink és komfortérzetünk közt. Életszínvonalunkat és energiaéhségünket úgy akarjuk biztosítottnak látni, hogy mindeközben más értékeink nem sérülnek. Ezzel egyfajta feloldhatatlan ellentét jön létre aközött, hogy „mit akarunk mi, és mit akarunk a technológiától, hogy mit tegyen”. 

JH a bő készletek kapcsán kitért az USA-ban egyre népszerűbb (Obama évértékelő beszédében is központi szerepet szánt a témának) gáz felhasználásának kérdésére. Fantasztikus lehetőségeket lát a földgáz és szén folyékony üzemanyaggá transzformálásban, mely egy már most is meglévő technika, vagy a bioüzemanyagok elterjedésében. Az előállított minőség azonban egyrészt nem egyezik meg a már megszokottal, másrészt felvet más aggályokat is TP szerint. A „környezetkímélő” technikák ugyanis sokszor máshol szedik be vámjukat. Jelen esetben a szintén egyre szűkösebbé váló víz óriási mértékű felhasználása és az ezen keresztül történő környezetkárosítás formájában. Önmaga sem környezetvédelmi szempontból, sem pedig forrás szűkösség szempontjából éppen emiatt nem tekinti előrelépésnek a fenti eljárásokat. Mi marad tehát?  

TP válasza a kérdésre az energiafelhasználás csökkentése, melynek az egyes ember szintjén kell megjelennie. Nem az országot, hanem saját magunkat kell egyre jobban függetleníteni a forrásoktól például napenergiás vízmelegítők és hasonló technikák segítségével, csökkentve saját felhasználásunkat. Ez azért is szükséges, mert mind a két fél egyetértett abban, hogy az 1973-as olajválság akár még súlyosabb formában is megismétlődhet. TP hisz a társadalmi összefogásban, és hogy egy újfajta viselkedésminta elterjeszthető néhány kezdeményező által is a barátok, szomszédok, stb. fokozatos meggyőzése révén. A puszta szemlélet mellett egyfajta kényszer is fellép az állampolgárokkal szemben, hiszen már most számos amerikai megvált a hatalmas SUV-tól és előtérbe kerültek a Toyota Yarishoz hasonló járgányok az üzemanyagárak növekedése miatt.  

A kétségkívül idealista gondolat JH személyében egyfajta racionalista, szkeptikus állásponttal ütközött. Rámutatott: az Egyesült Államok egyik legfőbb jellegzetessége a versenyszellem. A társadalom nem úgy van berendezkedve, hogy képes legyen egy ilyesfajta átalakulásra, miközben azt látja: Kína, a világ többi része, vagy csak a két utcával arrébb lakók egyre több energiát használnak. Meglátása szerint az ember alaptermészete nem ilyen, és a hasonló törekvések csírájukban halnak el, ráadásul az egyes állampolgár nem is tudja növelni izoláltságát, hiszen lakásából kilépve használja a tömegközlekedést, az iskolákat, az irodákat, melyek mit sem változnak. (Észrevételeit véleményem szerint nyugodt szívvel általánosíthatjuk az egész világra, nem kell megragadnunk az USA lakosságánál, amelyre kétségkívül az átlagnál jobban jellemző a túlzott fogyasztás és a takarékoskodás hiánya.) Ő a megoldást egy szövetségi, független szerv felállításában látja, amely központilag irányítja az energiafelhasználást és termelést. A helyzetet hasonlatosnak minősítette a Nemzeti Bank előtti pénzügyi világhoz, amely a különálló bankok megléte ellenére képtelen volt biztosítani a pénzügyi stabilitást. A modern technikákat természetesen ő sem utasította el, és egy központi ellenőrző testület szükségessége mellett kiállt a modern fejlesztések mellett is (pl.: a „100 éves, elavult, rossz hatásfokú belsőégésű motor végleges lecserélése”), melyek révén a század közepére eliminálhatjuk a szénhidrogén függőségünket. 

Az előadás nem változtatta meg gyökeresen a világképünket, hiszen a korábban hallott problémák valóban fennállnak, de rendkívül hasznos és érdekes módon világította meg a háttérben zajló folyamatokat és a szűkösség valódi eredetét.

Címkék: vélemény olaj előadások wisconsin blog

A bejegyzés trackback címe:

https://wisconsin.blog.hu/api/trackback/id/tr394549781

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.