A nagy filmstúdiók gyakran beleesnek abba a hibába, hogy egy adott témáról addig próbálnak újabb és újabb bőröket lehúzni, ameddig csak lehetséges. A folytatások aztán egyre kevésbé érdekesek, a story egyre erőltetettebb, a bevételi adatok rendszerint csökkennek, ami végül elvezet a lezáráshoz, amelynek időzítéséről egy kacifántos aranyköpés jut eszembe még a gimnáziumi évekből: „nem eddig kellett volna, hanem most kellett volna előtte!”.
Nos, ahogy mondani szokták: az élet a legjobb rendező. Úgy látszik, hogy az elmúlt két alkalommal ért élmények okozta látható sikeren felbuzdulva a „Sors” benyújtott egy vállalhatónak tűnő forgatókönyvet az „USA-ban” sorozat folytatására, így a csillagsávos lobogó alatt töltött idők eposza immáron trilógiává bővül... Tovább után némi háttér és kedvcsináló!
A TU Darmstadtra való felvétel elnyerésekor azt hittük, hogy 3 évig egy helyben maradhatunk, és nem lesz szükség újabb országváltásra egy darabig. Szép lassan beilleszkedhetünk, megszokhatunk egy adott környezetet, kicsit tartósabban berendezkedhetünk egy olyan ingatlanban, amit magunkénak érezhetünk már, és nem kell megalkudnunk egy „arra a fél-egy évre jó lesz ez is...” sóhaj keretében. Azt már ecseteltük korábban, hogy utóbbi vágyunk már eleve csorbult, hiszen Darmstadt a külföldiek számára elérhető ingatlanok számát illetően kihívásokkal küszködik, így az eredetileg átmenetinek szánt második hajlékunk még mindig kitart. Sőt, egyre megbecsültebbé válik, mert mára már nyilvánvaló: az ár/érték arányt tekintve nincs párja a kis kunyhónak széles a határban.
Visszatérve a tárgyhoz: elképzeléseinket keresztülhúzta tanszékvezetőm, aki derült égből villámcsapásként lepett meg egy e-maillel még április közepén, amikor éppen egy hónapon át vendégszerepelt a University of California-Berkeley rokon témákon dolgozó csoportjánál. Az e-mail rá jellemző módon tömör volt:
„Beszélgettünk ma Prof. Chen-nel ebéd közben, és ő is érdeklődik a témánk iránt. Nem lenne kedved valamikor pár hónapot a Berkeley-n tölteni?”
A szinte feldolgozhatatlan mennyiségű információ birtokában mit tehettem volna? Ez egy olyan kérdés, amire több okból sem lehet nemleges választ adni. A Berkeley mégiscsak a Berkeley, ha az amerikai ismerőseim megtudták volna, hogy mehettem volna és nem tettem, alighanem megszakadt volna pár barátság... Másrészt pedig: ha a tanszékünk vezetője engem akar küldeni, akkor aligha illendő és konstruktív a jövőre nézve, ha az ember visszautasít egy ilyen lehetőséget (és azt a kisebb vagyont, amit ráköltenek ennek fedezése végett). Jeleztem érdeklődésem, és persze igényemet a részletek feltárására. A válasz – ha ez egyáltalán lehetséges –, még a felvetésnél is kompaktabb volt:
„Remek, a részleteket megbeszéljük, ha visszatértem.”
Ezt az e-mailt 3-4 hét stressz, idegeskedés és várakozás követte, mert hamar kiderült, hogy eredetileg június elején, azaz alig 5 hét múlva akartak kiküldeni, ami a repülőjegy-szállás-vízum vonalon viszonylag komoly kihívást jelentett volna. Némi alkudozással sikerült áttenni a dolgot július közepére, egészen pontosan tegnapelőttre. A megbízatás december 4-ig tart, így hosszát tekintve ez lesz a legrövidebb rész a háromból, de az elvégzendő munka mennyiségét és fontosságát illetően alighanem a legtöményebb és legnehezebb.
Az idő rövidségére való tekintettel és az otthoni elfoglaltságokból származó objektív akadályok következtében Erika ráadásul nem tudott velem tartani, növelve ezzel az előttem álló hónapok kihívás jellegét, egyszersmind a tanulásba való belefáradás után fennmaradó blogbejegyzésekre fordítható órák számát. Az utóbbi időben elhanyagoltuk a híradásokat a külföldi létről – nem mintha ne történt volna éppen elég dolog Németországban –, de most talán lesz alkalmam kicsit zárkózni (nem beszélve arról, hogy szégyenszemre minden idők legdurvább, leghosszabb és legemlékezetesebb utazásáról sem született meg még a részletes krónika). A tervek szerint a Berkeley-ben történtek új formát öltve kerülnek majd fel, de erről majd legközelebb, az első részben lesz szó.
