Nem az események zavarják az embereket, hanem az eseményekről alkotott vélemények"

-Epiktétosz-

news.jpgAz időszámításunk hajnalán élő görög filozófus szavai talán még soha nem csengtek annyira igazan, mint a tömegtájékoztatás mai, egyre gyorsabban frissülő és egyre interaktívabb világában. Elég csak belegondolni, mely hírek kavarták az utóbbi napokban a legnagyobb port az interneten, legyen akár szó különböző blogokról, publicisztikákról, vagy akár a Facebook üzenőfalakon megjelenő hozzászólásokról. Hármat emelnék ki: Bayer Zsolt rasszista húrokat pengető, botrányos írását a Magyar Hírlapban; a FIFA magyar szurkolókra kirótt szankcióját az Izrael elleni barátságos meccsen történt antiszemita megnyilvánulások okán, melynek eredményeképpen zártkapus lesz a Románia elleni kiemelten fontos selejtező mérkőzés; végül pedig a tényt, miszerint ismét Messi nyerte el az Aranylabdát. Önmagában véve mind a 3 hír kiváltott belőlem gondolatokat, saját véleményt, ellenérzést vagy helyeslést, esetleg mellettük vagy ellenük szóló érveket. Ami azonban meglepő: maguk a hírek koránt sem gyakoroltak rám akkora hatást, koránt sem zaklattak fel annyira, mint a velük kapcsolatos megnyilvánulások.

pressconf.jpgNyilatkoztak elemzők, reagáltak politikusok, elhatárolódtak közszereplők, vitatták a döntések vagy szankciók jogosságát érintettek és kevésbé érintettek egyaránt. Rengeteg kapcsolódó blogbejegyzés is címoldalra került országos hírportálokon, melyek néha már egyszerű magánemberek álláspontjait tükrözik, majd nem is olyan lassan az eredeti hírek a második hullámban születő reakcióknak hála önálló életre keltek: felkapták őket a közösségi hálók, szaporodtak a megosztások, az ajánlások, a bejegyzésekhez való hozzászólások, százával jöttek a kommentek a blogokon és a híroldalalakon. (Ezen a ponton már nem kell csak a fenti három példára gondolni, gyakorlatilag minden kisebb-nagyobb mértékben megosztó, az érdeklődés középpontjába kerülő hírrel kapcsolatban lejátszódik ez a folyamat.)

Az információáramlás ilyen módon történő megváltozása és „demokratizálódása” alapjában változtatja meg mindazt, amit az újságírás évszázados hagyományai jelentettek. Mindenekelőtt kibővül az a kör, akinek gondolatai eljuthatnak hozzánk (gyakran sajnos azt is mondhatnánk: felhígul a mezőny). Ennek bizonyos esetekben vannak pozitív hozadékai, elég csak az NST megjelenése által megreformált magyar internetes sportsajtóra gondolni, ahol a szurkolói blogok sokkal specifikusabban, és sokkal bővebben elemezhetik az adott csapat/sport történéseit, mint a mindenről globálisan és objektíven közvetíteni hivatott sportsajtó, mely jellegéből adódóan nem szánhat minden csapatra oldalakat. Másrészről elmondható, hogy a magáról a hírről, eseményről alkotott vélemények szerepe felértékelődött. Az esetek igen nagy hányadában nem egy puszta, „száraz” tájékoztatást kapunk a tényekről, hanem azokat a szerző saját szemléletének megfelelő véleménybe csomagolja. Ez fogyaszthatóbbá, érdekesebbé teszi a tálalást, ugyanakkor korlátokat állít az értelmezésre talán kevésbé hajló olvasó számára: készen kap egy kialakult véleményt, melyet akár változatlanul el is raktározhat magában. Nincs szükség a saját értelmezésére, a témába való belegondolásra, sőt: mivel egy kész egészet kap, így még ha szeretne is utánagondolni az olvasottak jelentésének és következményeinek, az azokban megfogalmazott vélemények eleve kötött pályára helyezik elszabadulni akaró önálló gondolatait, és ezekről letérni már sokkal nehezebb.

Az egyre szaporodó és egyre olvasottabb blogok, az azoknak helyt adó felületek növekedése (pl.: Index2) jól mutatja, hogy a közönség vevő a tájékoztatás ilyen formájú kibővülésére. Ez azonban csak az első lépcső: a fentebb említett hullám ugyanis rendszerint fokozatos növekedésnek indul, a reakciókkal elkerülhetetlenül szembesülő gyanútlan hírolvasó számára pedig a magát a hullámot elindító vízbe csapódó kő egyre láthatatlanabbá válik, magával ragadja a közösség véleménye által generált hatás. A vélemények ugyanis újabb véleményeket ihletnek, melyeket már rengeteg formában módunkban áll megosztani, és egy blogbejegyzés elolvasása után legtöbbünk legalább néhány kommentet átfut, vagy a Facebook-on linkelt ajánló alatt található egy-két hozzászólásra akaratlanul is rápillant. És itt nyernek igazán érvényt Epiktétosz szavai... Nem maguk a hírek generálnak ugyanis igazán érzelmeket, hanem az azokhoz hozzászólók véleménye hatására bennünk kirajzolódó világkép, és önmagunk ahhoz való viszonyulása.

Sajnos megállapítható ugyanis, hogy a magyar internetes felületeken a vitakultúra, a véleménynyilvánítás mikéntje jelen állapotában bizony még rengeteg teret hagy a fejlődésnek. Visszakanyarodva példáinkhoz: még Messi díjazása kapcsán is olyan hozzászólások garmadáját lehetett olvasni, melyeket teljesen átitatott az értelmezhetetlen düh, és melyek stílusa bizony hagyott kivetnivalót maga után. Még szélsőségesebb volt a kép a másik két eset alkalmával... Ha csak ezeket vennénk alapul, akkor a magyar társadalomról egy olyan kép bontakozhatna ki bennünk, miszerint az a végletekig frusztrált, a legkisebb véleménykülönbséget sem tolerálja, szélsőségesen rasszista, idegengyűlölő és az antiszemitizmusra is igencsak fogékony. Amely az őt sújtó nemzetközi intézkedések mögött minduntalan világméretű összeesküvéseket sejt, és rendületlenül a külföld ártó szándékának tudja be saját helyzetét.

Természetesen mindnyájan tudjuk, hogy erről ilyen léptékben nincs szó: nem mindenki rasszista, aki valaha hallott már zsidókkal kapcsolatos konspirációs teóriákról, de még azok sem, akik esetleg ezeket tovább is adták. Nem mindenki idegengyűlölő azok közül, akik egy válogatott labdarúgó mérkőzésen szidták már a románokat, vagy akik beszéltek már lealacsonyító módon romákról. Viszont az a tény, hogy ezek a felhangok ilyen méreteket öltenek ezeken a fórumokon, ennyire visszatérően jelennek meg szinte az eredeti témától függetlenül egy beszélgetésben, egyértelműen jelzik azt, hogy a jelenségek léteznek. Nem zörög a haraszt, mondhatnánk... Lehet, hogy nem vagyunk antiszemiták, de a mindennapi közbeszéd része lett az antiszemitizmus. Lehet, hogy nem akarunk kilépni az EU-ból, de életünk része lett az őket való okolás gazdasági helyzetünk kapcsán. Lehet, hogy nem vagyunk rasszisták, de már talán az sem tud előítéletmentesen ránézni egy mégoly jóravaló romára sem, akinek korábban ez meg sem fordult volna a fejében. Ezek a jelenségek elsősorban a közösségi médiának, a híreknek és a megjelenő véleményeknek köszönhetően szépen lassan, észrevétlenül és ellenőrizetlenül szivárognak be az életünkbe, válnak a kultúra részévé. Ez pedig veszélyes folyamat, mert ami egyszer a kultúra – itt általánosan kell érteni a fogalmat – részévé vált, az onnantól fogva már természetesnek tűnik, és még csak késztetést sem érzünk, hogy felszólaljunk pro vagy kontra.

Különösen fájó, hogy az önálló életet élő negatív tendenciák mellett a jelenséget nem lovagolja meg a média tudatosan – akár központilag irányítva –, és nem befolyásolja pozitív irányba az olvasók látásmódját. Ahogy arra Neil deGrasse Tyson több előadásában is rámutat, a kormányok rendszerint keretszámnövelésekkel, némi extra támogatással próbálják elérni azt, hogy a diákok a műszaki-tudományos pályákat válasszák. Teszik ezt ahelyett, hogy célokat adva, figyelemfelkeltő híreket generálva természetessé tennék a társadalom számára az ilyen témák iránt való érdeklődést, ezzel biztosítva nem csak a létszámot, de a hatékonyságot annál sokkal jelentősebben növelő elhivatottságot is. A 60-as évek USA-jában a tudományos hírek elsősorban az űrkutatásra fókuszáltak, és mindent elárasztottak. Ma a technika vívmányairól szóló bejegyzések többsége a smartphone-ok, tabletek világába kalauzol, és nem is a technika iránt kelti fel az érdeklődést, sokkal inkább az eszköz beszerzésére ösztönöz...

rron1142l.jpgA valóságról alkotott képünk, az ahhoz való viszonyunk tehát elkerülhetetlen torzul, torzítható az olvasott vélemények eredményeként. A felhasználók által írt hozzászólások nyomán kirajzolódó képet öntudatlanul is hajlamosak vagyunk azonosítani az általános társadalmi vélekedéssel, ami tovább növeli a realitástól való távolságunkat. Mert kik is mondanak véleményt? Ha figyelmesen végigpásztázzuk kedvenc politikai, közéleti oldalaink hozzászólóit, felfigyelhetünk rá, hogy a legtöbb éles szóváltás csak pár ember közt zajlik le. Mi több: az ország népességéhez viszonyítva egy egészen elenyésző hányad az, mely ezeken a felületeken egyáltalán bármilyen formában aktív.  A negatív szemléletű kisebbség apartheid-je ez a csendes többséggel szemben. Gondolhatnánk, hogy az arányok megmaradnak, és még így is reprezentatív a kép, de erre a tévútra lépve nem szabad megfeledkezni arról, hogy az emberi természet sokkal nagyobb késztetést érez akkor a (főleg névtelen) hozzászólásra, ha helyesbítő, ellenkező vagy kritizáló hangot szándékozik megütni. Kevesen ragadnak klaviatúrát csak azért, hogy a szerzőt egyetértésükről biztosítsák, viszont mindjárt hajlamosabbak kiállni mellette, ha néhány becsmérlő komment megnyitja a teret az ellenvéleménnyel szembeni ellenkezés számára. Az eredmény egy szükségszerűen negatívabb, szélsőségesebb, indulatosabb „eszmecsere”, mely fokozatosan válik egyre hevesebbé, rendszerint legalább néhány résztvevő közt elérve a személyeskedő szitkozódás szintjét.

Az igazi probléma viszont csak ez után következik, és ma már ennek eredményét láthatjuk. A hullámjelenség nem áll meg, a hullámok bizony vissza is verődnek... Az egyszerű hozzászólások stílusa, mennyisége, a blog olvasottsága, a kommentelők által mutatott stílus visszahat a szerzőkre, akik maguk is egyre alább adják a szintet. Az írások egyre provokatívabbak, egyre kifogásolhatóbb hangvételűekké válnak, és pont ezért egyre több érzelmet korbácsolnak fel, ezzel több és több reakciót kiváltva, ami értelemszerűen magasabb olvasottságot eredményez. A kattintásszám pedig nagy úr, így a profi híroldalak sem maradhatnak le: a hírek mára már igen nagy mértékben elbulvárosodtak (például a Tóta W. által képviselt stílusnak 10 éve még bizonyosan nem adott volna teret a sorba szintén beálló HVG), egyre tömörebbek, rövidebbek – mert a hosszúakat számos kimutatás szerint egyszerűen el sem olvassák már –, csak úgy tobzódnak a megdöbbentő és/vagy sokkoló elemekben, gondolatok ébresztése helyett elsősorban az elemi ösztönök (ide értve a túlélésit is) megragadására fókuszálnak. A híradók és a Kékfény közti határ mára már teljesen elmosódott, a nyilvánvalóan kisebb visszhangot kiváltó, ám annál fontosabb külpolitikai hírek pedig fokozatosan veszítenek teret (legyenek még oly ragyogóan megírtak is akár, mint az újságírás etalonjának számító Világnapló ritka, de érdekfeszítő elemzései).

Részben ennek köszönhetően kialakul bennünk egy érzés, miszerint világunk számottevően rosszabb hely annál, mint valójában, aminek hangulatra gyakorolt hatását aligha kell ecsetelni. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy manapság élő közvetítéseket láthatunk olyan eseményekről, melyeknek híre évtizedekkel ezelőtt el sem jutott a nyugati világba, de ennél sokkal nagyobb súllyal esik latba az, hogy milyen híreket tartanak érdemesnek a szolgáltatók arra, hogy műsorra/hasábra tűzzék őket. Ahogy a mondás tartja:

If it bleeds it leads!”

/Ha véres, akkor vezető.../

Vegyünk egy roppant szemléletes példát: a napi híreket böngészve bizonyára kevesen hiszik elsőre, hogy az emberiség történetének legbékésebb időszakát éljük. Pedig pontosan erre mutat rá Steven Pinker az alábbi előadásában (magyar felirattal, nagyobb méretben itt elérhető).

omaha_beach_low_tide.jpgKimutatható, hogy az emberölések relatív száma – beleértve ebbe a háborúkat is – fokozatosan csökken az emberiség története során, a XX. században pedig minden korábbinál jobban felgyorsult ez a folyamat. Ezt láthatjuk az évenkénti, évtizedenkénti és évszázadonkénti statisztikákban is (természetesen nem beszélhetünk szigorú monotonitásról, de az apró fluktuációk mellett is leszögezhető: az átlag rendületlenül csökken). A hitetlenkedés közepette mindenki fejében bizonyára elkezdenek villódzani a közelmúlt képei: iskolai mészárlás, Oslo, Gáza-övezet, ózdi gyilkosság, stb., majd végül sokan kilyukadnak a perdöntő érvhez, a II. Világháború hihetetlen mennyiségű áldozatához. A megdöbbentő tény az, hogy a Föld aktuális népességéhez viszonyítva az áldozatok számát a II. Világháború a történelem „csupán” 9. legvéresebb összecsapása Pinker szerint (a rádióadás erről itt megtalálható, Pinker a második felében beszél). (A középkor eleji és ókori háborúk áldozatainak számát nehéz pontosan megbecsülni, így ez az érték nem feltétlenül kőbevésett, de a Wikipédia vonatkozó kimutatása szerint is legalább 5 konfliktus előzi meg a nagy világégést, köztük 3 olyan kínai belső háború, melyekről alig-alig tesz említést még a történelem törzsanyag is.) Az országok közti háborúk ráadásul gyakorlatilag megszűntek azóta, míg korábban egymást érték a nagy, több résztvevős összecsapások Európában is: Napóleon, harmincéves háború, százéves háború, balkáni háborúk, török hódítás, stb. Bár érzetünk ezen a téren is mást sugall, de még az afrikai és latin-amerikai államokban pusztító villongások, polgárháborúk száma és intenzitása is meredeken zuhant az elmúlt évszázadban!

Yagua_indian_blow_pipe.jpgAz előadó lerombolja azt a képet is, miszerint az ősközösség szintjén élő törzsek békében és boldogságban élnek, harmóniában a természettel, bármennyire is jóleső érzés ezt hinni a városok környezetéből elvágyódó embereknek. Kutatások bebizonyították, hogy Új-Guinea vagy az Amazonas erdeiben ezekben az elzárt társadalmakban a konkrét közösségtől függően 40-60% az esélye annak, hogy valaki erőszakos halált hal. Ezzel szemben a XX. századi modern civilizációkban – beleszámolva a világháborúkat is – ez az érték bőven 1% alatt van.

duel2.jpgA statisztika nem válogat a halál körülményeit illetően: egy szomszéd falun való törzsi rajtaütés, egy kocsmai késelés, vagy egy szőnyegbombázás áldozatai ugyanúgy számítanak, és bár a nagy háborúk nyilván lokális növekedést eredményeznek, fontos megjegyezni, hogy az egyedi esetek sokkal nagyobb számban járulnak hozzá az összértékhez. Elég csak a korabeli krónikákat, irodalmi műveket segítségül hívni ahhoz, hogy láthassuk, hajdanán lényegesen könnyebben villantak a pengék, ma már nevetségesnek tűnő ügyek is párbajokat eredményeztek, illetve a túlélés szempontjából vagy netán helyi villongások miatt mindennaposak voltak a szomszéd klán/család/törzs elleni zsákmányszerző csapások. Még a XX. századból is lehet példákat hozni, például a legendás Hatfield – McCoy viszályt. Hogy feszültebbek, stresszesebbek, agresszívabbak, kötekedőbbek lettünk? Mindez lehet, de korlátaink is erősebbekké váltak, és még egy tetlegességig fajuló vita is kisebb eséllyel végződik halállal, mint évszázadokkal ezelőtt.

911calls_620x350.jpgA véres eseményeket előszeretettel bemutató, sokkoló híreknek hála azonban éppen a fentiekkel ellenkező tendenciát érzünk, ezzel hozzájárulva saját bizonytalanságérzetünkhöz és negatív hangulatunkhoz. Értékrendünk azonban nem csak a biztonság kapcsán, hanem minden egyéb téren is torzul. Ahogy Platón mondja:

Ami a tér a méretnek, az az idő az értéknek.”

A múltbeli különbségek messziről nézve parányinak tűnnek, ahogy haladunk előre céljaink felé, úgy követ minket kissé lemaradva a vonatkoztatási rendszerünk, ezzel csökkentve az elért eredményeink okozta örömet és saját teljesítményünk megbecsülését. Olyan ez, mintha a magasugró elrugaszkodása után a talaj megemelkedne a lába alatt fél méterrel, ezzel mindjárt kisebbnek feltüntetve az ugrást... Ehhez pedig szintén hozzájárulnak a hírek, folyamatosan növelve önnön elvárásainkat. Ma már bizonyára van olyan polgártársunk, aki szegénység alatt azt érti, hogy iPhone3-asát nem tudta a megjelenés napján négyesre cserélni anyagi okok miatt, holott 20 éve a jólét fényes megnyilatkozásának tudta be, hogy a család a használt Trabantot 8 éves Zastavára váltotta. A rendszerváltás környékén keveseknek adatott meg a balatoni nyaralás is, mára egy általános iskolában már talán a horvát tengerpart sem ad okot a dicsekvésre. Értékeink folyamatosan tolódnak el, és önnön múltbeli elvárásaink már a feledés homályába vesznek. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy elégedjünk meg kevesebbel és csökkentsük ambícióinkat - „Etiópiában bezzeg éheznek” –, csak a minket körülölelő, és néha magukkal rántó vélemények közepette meg kell tudni őrizni az elértek értékelésének képességét is.

Az ember azonban – mint arra Dan Gilbert rámutat az alábbi előadásában (eredeti méretben, levágott szél nélkül itt) – eredendően rossz az események várható kimenetelének, a várható haszonnak a felbecsülésében, ebből kifolyólag a döntéshozatalban és a végül ténylegesen bekövetkezett események relatív értékelésében is.

Szigorúan matematikailag vizsgálva a kérdést, nagyon egyszerű meghozni egy döntést: számba kell venni a lehetséges kimenetelek hajtotta hasznot és azok valószínűségét, majd az ezekből számolható várható átlagos hasznot össze kell hasonlítani a befektetés mértékével. Valójában azonban ítélőképességünket rengeteg relatív körülmény torzítja (erre számos szemléletes példa látható a videón). Hajlandóak vagyunk átmenni a városon, hogy 200$ helyett 100-at fizessünk egy autórádióért, de ugyanezt nem tennénk meg, ha egy autót veszünk, és az értékek 32000 és 31900, holott a haszon tekintetében nincs különbség. Hasonlóképpen: ha választhatunk aközött, hogy most kapjunk 20000Ft-ot, vagy 1 hónap múlva 23000-t, akkor a döntő többség nem várna ilyen kis összegért. Az ember eredendően türelmetlen. Jól tudják ezt a termékeket forgalmazók (ha a kínálat része egy méregdrága, senki által soha meg nem vett bor, akkor könnyebben veszik le a polcról mellőle az amúgy szintén drága, de relatíve olcsóbbnak tűnő másik üveget) és a politikusok is, és a média hathatós közreműködésével rá is játszanak érzeteinkre, melyek kompromittálják döntéshozó képességünket.

populist.jpgA választások közeledtével minduntalan visszatérő elem a felelőtlen költekezések megjelenése, és a racionálisan, gazdasági szempontból nézve vállalhatatlan ígéretek sokasodása. Ide sorolhatjuk a 13. havi nyugdíj toposzát, a rezsicsökkentést, a tandíj körüli vitát és a 0%-os diákhitel intézményét is. Az emberek többsége számára csábító, ha most azonnal pénzhez juthat, illetve ha nem kell valamiért fizetnie, még akkor is, ha hosszútávon ez káros következményekkel járhat. Különösen akkor, ha utóbbinak nincs is tudatában. Az összetett gazdasági folyamatok, nemzetközi trendek megértése ugyanis mára már komoly szaktudást és folyamatos tájékozódást igényel még a rálátással rendelkezőktől is. A kívülállók számára nincs más út, mint a hírekből való legalább érintőleges tájékozódás, azok azonban egyre kevésbé próbálják meg elmagyarázni a komplex folyamatokat és lehetséges következményeiket. Emiatt lényegében nincs mód arra, hogy megalapozottan formáljunk véleményt. Egy politikai döntés kapcsán – lásd: tandíj – sokkal több az „itt és most” jegyében megszólaló, a dolgokat fehérnek és feketének mutató, egymásnak teljesen ellenszegülő vélemény, mint a konstruktív, köztes megoldást kereső, vagy a pillanatnyi döntések hosszútávú következményeit firtató (például csak nagy sokára sikerült egy cikket lelni, mely elmagyarázza, hogy a 0%-os diákhitel révén az állam a jövőben még annál is rosszabbul jár, mintha ingyenes lenne az oktatás, ezzel tulajdonképpen csak a jövőbe exportálva a krízishelyzetet, hasonlóan a nyugdíjkérdéshez).

A pártok egyre inkább leragadnak a populizmus mocsarában, de velük párhuzamosan az emiatt őket bíráló médiafelületek maguk is egyre populistábbá válnak, bezárva ezzel az ördögi kört. A pillanatnyi látogatottság oltárán egyre nagyobb hányadban áldozzák fel az igazán tartalmas tájékoztatást, kerülik a komplex témákat és hosszas magyarázatokat. Mindezt gyakran azzal az érvvel támasztják alá, hogy a kereslet határozza meg a kínálatot, de mint arra korábban rámutattunk, a kereslet formálható lenne a kínálat szabályozásával. Modern világunkban azonban ezt központilag már nem lehet megtenni, hiszen az a szólásszabadság korlátozásának minősülne. Marad tehát két út a tájékozódni vágyó számára a sorba való beállás mellett: vagy felhagy szándékaival, és tájékozatlan marad; vagy fogát összeszorítva próbálja összeszedni az értékes információmorzsákat források tucatjaiból, hogy azokról lehámozva az előregyártott véleményeket összeállíthassa saját, még mindig csak alternatív valóságát (remélve az azzal való lehető legnagyobb korrelációt), miközben próbál nem összeroppanni az acsarkodó, szélsőségességeket megfogalmazó, negatív hangadók által képviselt gondolatok és az általuk szült másik fiktív univerzumok légkörének nyomasztó súlya alatt, megőrizve saját értékrendjét és a világba vetett bizalmát, a mindennapokban nem hangsúlyozott sok pozitív dolog észrevételének képességét. Az önmagunkkal való ellentmondás elkerülése érdekében nem állítjuk, hogy a világ mindezek miatt egy egyre rosszabb hellyé válik, de a javulásának ütemét drasztikusan lassítja az előre törőket visszahúzó, egyre nagyobb tömegű, önmagát hizlaló, tehetetlen béklyó. Egy idézettel zárnám a sorokat, mely az egész emberiségre nézve is érvényes:

Világosan kell látnunk, hogy egy nemzet csak bizonyos mennyiségű negatív embert bír el, hogy pozitív emberekre, aktív emberekre, produktív emberekre, konstruktív emberekre van szükség és ha egy nemzetben a munkás, a dolgos, a cselekedni akaró, a teremteni és alkotni tudó embereken felülkerekedik a negatív emberek számaránya, akkor az a nemzet képtelen a haladásra. Célunk ennek a pozitív magyar embertípusnak a kimunkálása, olyan emberek nevelése, akik a magyar sors nagy kérdéseire igennel válaszolnak."

-Klebersberg Kuno- 

Címkék: vélemény

A bejegyzés trackback címe:

http://wisconsin.blog.hu/api/trackback/id/tr905014659

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

_Maverick · http://newdeal.blog.hu 2013.04.12. 23:20:16

@madbalee: Köszönöm szépen. Ebben különösen sok munka volt. :)

Sean Archel 2014.04.08. 09:40:50

Szia!

kozmofórumról jöttem. Nagyon örülök, hogy ott belinkelted ezt a bejegyzésedet. Szerintem nyugodtan indíthatnál vele topicot is! Én már kissé otthagytam a kozmofórumot mert az általam indított ként topikhoz nem állnak hozzá megfelelően az emberek. Azért még néha nézem. Remélem a jövőben kapcsolatban tudunk maradni... Nem lenne rossz. Ugyanis én is foglalkozom társadalmi kérdésekkel is. Ugyanakkor fizikus vagyok. Hogy ez hogy jön össze? A válasz: entrópia.