„Rules are rules, remember? If we don't have them, we are savages!”

-Mahone ügynök (Szökés)-

A ma történtek szinte példátlan módon egyből bekerülnek a krónikákba, no nem azért, mert félek, hogy elfelejteném őket, egész egyszerűen csak nem szeretném újból végiggondolni a több szempontból is tanulságos – és még többől idegesítő – események láncolatát, mely oda vezetett, hogy ma délután 5-kor már kimerülten aludtam el egy könyv mellett az ágyikóban ahelyett, hogy lelkesen termeltem volna az adat- és tudásbiteket az egyetemen. Tovább után némileg kielégítjük azon olvasóink igényeit, akik valami rosszat is szeretnének hallani a döglődő-imperialista nyugat világából (a Határátkelő blogot olvasgatva kétségünk nem lehet afelől, hogy ez a fogyasztói kör létezik), illetve elkerüljük azt a Steve Jobs-i „valóságtorzító mezőt” melynek eredményeként mindent kényszeresen pozitívan állítanánk be, ami Hegyeshalom után történhet a világban. Szó lesz egy elbukott vizsgáról, az EU-s szabályozások hiánya okozta kétségekről, állampolgárság váltásról és a német precizitás hangszerén elpengetett hamis dallamokról!

Megtudtuk iráni felebarátainktól, hogy 8 évnyi Németországban tartózkodás szükséges ahhoz, hogy az ember fia német útlevelet kaphasson, és ezzel elindulhasson az állampolgárrá válás útján. Ilyen ambícióink egyelőre nincsenek, de mégis szembekerültünk az országváltás problematikájával, ugyanis a személyekkel szemben igencsak távolságtartó német állam – lényegében tovább tart a német állampolgárság kiharcolása EU tagként, mint az amerikaié... - korántsem ilyen elutasító az ember modern kori 4 lábújával, a személygépjárművel szemben. Neki ugyanis kutya kötelessége németté válnia, hiszen útdíjak nem lévén az igen kiterjedt hálózatot leginkább a befizetett adókból tartják fenn valóban igen magas színvonalon. Ennek megfelelően két megoldás közül lehet választani: honosítás, vagy a magyar rendszám legfeljebb 1 évig való megtartása. Utóbbi esetben is regisztrálni kell a járművet, hogy ki ne maradjunk az adózás okozta örömökből. Ez a megoldás nyilván olyan szerencsés körülbelül, mint elhagyni egy családot, majd lapátra kerülni az új menyecskénél, és két felé tartásdíjat fizetni úgy, hogy sehova nem mehetünk haza (lásd még: Taub Dr. House mellett). Mivel a magyar állam sem fukarkodik, ha az autósok révén akarja csökkenteni az államháztartási hiányt, így ez a megoldás nyilván annyira kifizetődő gazdaságilag, hogy Matolcsy pénzügyminiszter úr bizonyára örömmel választaná. Mi a nem unortodox variáció mellett tettük le voksunkat 2-0 arányban, így megvolt a szükséges 2/3.

/Felmerülhet több jogosnak tűnő kérdés is: minek autó egyáltalán; miért nem Németországban vettünk autót; miért nem használtuk csak úgy, turistaként, bejelentetlenül? Ezeknek a megválaszolását egy másik írásra hagynánk, mert a végén még beindul az ellenőrizetlen láncreakció és elszabadul a karakterszám./

Mielőtt azonban a német fennhatóság gondjaira bíztuk volna szeretett Toyotánkat, meg kellett válni a magyar hatóságok ragaszkodásától. Némi utánajárást igényelt a procedúra, mert lényegesen kevesebben visznek el autót otthonról, mint ahányan hoznak. A probléma abban áll, hogy a német oldalon rögvest bevennék a rendszámot és forgalmi engedélyt, de ezek fizikai visszaadása nélkül a magyar felügyelet számára nem szűnik meg az autó, vagyis ebben az esetben mintegy fantomvégtagként viszketne továbbra is a jármű a házi költségvetésünk testén. Ergo: a rendszámot otthon kell leadni, de az autónak itt kell lennie ahhoz, hogy megkaphassa az újat. A dilemma feloldása nem trailerrel történik, hanem az ideiglenes Z rendszámmal. Ennek megszerzése természetesen újabb összegeket emészt fel, hiszen mégiscsak új okmányok kiállításáról van szó...

Elsőként kell kötni egy ideiglenes kötelező biztosítást 1 hónapra a majdani Z rendszámhoz. Ezen felül igazolni kell egy hivatalos dokumentummal, hogy immár németországi lakosok vagyunk, ezért valóban indokolt az autó forgalomból kivonása, mert nem trükkös határon átregisztrálással akarunk adót csalni (lásd még: „Mindenki hazudik!”, avagy bűnösök vagyunk, amíg ártatlanságunkat nem bizonyítottuk). Novemberben úgy mentünk haza elintézni az ügyet, hogy ezt a papírt nem vittük magunkkal, ezért halasztódott a dolog még egy hónappal. Ha mindez megvan, már csak egy kérvényt kell rittyenteni, igényelni egy Z rendszámot, befizetni még 24000 Ft körüli értéket, elmenni az okmányirodába – szerencsésebb esetben ismerni valaki egy márkakereskedésből, akinek ez a dolga, és ő maga megteszi ezt helyettünk -, és már meg is kapjuk a kívánt azonosítót.

Gondolhatná a naiv olvasó, hogy ezzel túl vagyunk a nehezén, hiszen sikerült a szövevényes magyar bürokrácia dzsungelében utat vágni macsétánkkal. Hát nem így történt... Ez minket már kevésbé lepett meg azok után, ahogy az egyetemi felvételi zajlott, de mivel az időben előbbi utóbbi történet itt még nem került megosztásra, így az olvasók egy részére derült égből – vagy inkább egy majd később a múltban beboruló égből – sújthat le cikázó Opel jelek által megvilágítva a felismerés: a német precizitás egyik kellemetlen megnyilvánulása az adminisztráció bonyolultsága és nehézsége.

A biztosítással kapcsolatos kutatómunka fáradtságos ugyan, de összességében erre nem lehet panaszunk. A végeláthatatlan mennyiségű társaság internetes hirdetéseit és az összehasonlító oldalakat – különösen jó az autobild.de szolgáltatása - lapozgatva végül a HUK-ra esett a választás. Ugyan volt ennél pár epszilonnal olcsóbb ajánlat is, de ez a társaság rendelkezik irodával is a városunkban, így személyesen el lehet intézni mindent. Nem is volt semmi gond, a kedves alkalmazott még azt is megkérdezte, hogy otthon milyen bónusz kategóriába estünk, mert azt is át lehet vinni, ha szerzünk róla egy hivatalos igazolást. Ezt melegen ajánljuk mindenkinek általánosságban is: mindenről, de tényleg a világon mindenről szerezzen hivatalos, idegen nyelvű (lehetőleg német) igazolást az, aki ide téved, mert az egyszeri állampolgár fantáziája nem elég bő ahhoz, hogy el tudja képzelni, mi mindent nem hajlandóak elintézni sokszor lepecsételt és még többször hitelesített papírok nélkül (részletek majd az egyetemről szóló írásban várhatóak, ennyi idő elteltével talán már a kézremegés nem akadályoz meg a gépelésben majd). Visszatérve a bónuszhoz: első autóról lévén szó, ilyenünk nem volt. Sebaj, a papírok kitöltésre kerültek, egy szép nagy – de helyi viszonylatban kedvező – számot rábiggyesztettek a lap aljára és már mehettünk is.

(Apró megjegyzés: nem csak a gépjármű típusa, hanem baleseti statisztikái is számítanak a díjszabásnál. Például egy Golf ára magasabb, mert sok fiatal furikázik és tör össze ilyen autókat az adatok szerint... Ugyancsak nem javallott 2000-es motorokkal és dízel autókkal indítani a kezdő kategóriában, mert az árak meredeken ívelnek felfelé.)

Jöhetett a végső próbatétel: a KFZ és TÜV hatóságaival megvívott döntő ütközet. Előbbi a gépjárműveket adminisztráló, jogosítványokat és rendszámokat kezelő hatóság, utóbbi a műszaki vizsgákat kiállító egység. Logisztikailag figyelemreméltó, hogy a kettő egy épületben található, de ezzel el is lőttem a velük kapcsolatban leírásra kerülő utolsó pozitív mondatot.

Már az első – hónapokkal ezelőtti – érdeklődésünk is érdekesre sikerült, mert annak ellenére, hogy mennyi külföldi fordulhat meg itt hasonló problémákkal, három ügyfélszolgálatos több perces konzultációja kellett ahhoz, hogy részleges válaszokat kapjunk az eljárás mibenlétéről. (Angolul sajnos nem beszéltek, de ezt nem hánytorgathatom fel, hiszen én vagyok az, aki az ő országukban nem tud még németül boldogulni.) A második, végső pontosítás már jobban ment, ekkor mindent tudott a pult másik oldalán ülő hölgy, gond nélkül tájékoztatott minket a szükséges magyar papírok listájáról (forgalmi engedély törzskönyv) és a beszerzendő német dokumentumokról (biztosítás).

Ma felvirradt volna a nap, ha nem siettem volna már nyitásra a helyszínre tök sötétben. Ez 7:30-at jelent, és azért fontos, mert míg a TüV-nél 17 óráig serénykednek, addig a KFZ-nél – a német közhivatalok közt egyáltalán nem példátlan módon – csak 12-ig. Mivel Erika éppen Budapesten vívja saját külön csatáját az egyetemi adminisztráció hétfejű sárkányával, így Sancho Panza-m Ferhat lett a mai reggelen, ki török janicsárok leszármazottjaként már Bochum lovagjai közt látta meg a napvilágot, az inas éveit a londoni Imperial College falai közt pallérozódva töltötte, így nyelvtudás viszonylatban széles a határban nem volt, ki fényesebb vértezetben pompázott volna. Fegyverhordozóm biztosította a fordítás okozta minimális információvesztést, ami eleinte nem is tűnt kritikusnak. A pultnál ugyan nem volt szerencsénk – és itt most nem arra gondolok, hogy elsőként sorszámot húzva is ki kellett várnunk a táblán jelzett, átlagosan 6 percnyi várakozási időt –, a középkorú adminisztrátor rögvest kikérte a közönség segítségét, amint vázoltuk küldetésünk mibenlétét. Megkezdődött az adatok bevitele az immár két adminisztrátor által, de nem tellett bele sok idő, már meg is akadtunk. Kiderült ugyanis, hogy a Toyota Corolla az egyik legtöbb verzióban gyártott autó a világon, így még megadott tömeg és teljesítmény adatok mellett is számos variáció létezik, és ezek pontos kódja még nincs feltüntetve a régi magyar forgalmin. Ennek meghatározása és az autó ellenőrzése végett kifáradtunk a parkolóba egy szimpatikus fiatalemberrel, aki leolvasott pár számot, és felvitte azokat egy űrlapra. Sajnos hősnőnk ezek birtokában sem tudott zöld ágra vergődni, ezért a telefonos segítséget is elhasználta, és átirányított minket a TÜV-höz. Ott egy másik ifjú ismét leolvasta az adott számokat, majd néhány klikkelés után diadalmasan kinyomtatta a szükséges adatokat tartalmazó papírt. A szolgáltatásból az olcsóbb verziót kaptuk – ezt nem győzték hangsúlyozni –, így „csak” 91 Euróba – Ferhat vonatkoztatási rendszerében egy Hugo Boss ingbe - került ez a 2 perc (tanulság: visszautalnék a hivatalos papírok kérdésére... legyen nálunk ilyen is, mert soha nem tudhatjuk, mikor jön jól az információ: Toyotánk az E12J kódnévre hallgat). Ezt követően még kinyomtattak pár papírt valóságos kötegre növelve a kezemben tornyosulni kezdő halmazt, és átirányítottak minket a műszaki vizsgára, ahol megtudtuk, hogy hol lakik a németek atyaúristene.

Kezdjük azzal, hogy az autó friss, idei műszaki vizsgával rendelkezik, melyet nem Kambodzsában tett le, hanem az EU egy tagköztársaságában, konkrétan a kanizsai Toyota márkaszervizben. Ezt hiába is hangoztatja az ember, mit sem ér, le lehet perkálni az újabb 95 Eurót, és jöhet az ellenőrzés. (Minimális öröm az ürömben, hogy ezt azonnal meg lehet tenni, nem kellett hetekre előre időpontot kérni.) Odáig még nem jutott el az integráció, hogy az amúgy EU rendelkezések által szabályozott követelmények egységesen érvényesek legyenek és egységesen elfogadásra kerüljenek az államok közt... Aggodalom nélkül vártam az eredményt, hiszen pár hónapja lett átnézve az autó, papírjai frissek voltak, műszaki állapota kifogástalan. Ezért is ért hidegzuhanyként a végkövetkeztetés: 1 hónapon belül visszavárnak, miután javítjuk a problémákat. Ezen a ponton idézném Karády őrmestert:

Két dolgot kifogásoltak. Az egyik az első féktárcsa szükséges cseréje volt (a kép illusztráció, a valósággal semmilyen módon nem korrelál). Ez már szándékunkban állt a következő szerviz alkalmával, de még egyáltalán nem volt vele probléma, otthon nem jelentett volna gondot. Nem is a fékpadon bukott el a járgány, hanem a szemrevételezés és megtapogatás alkalmával... A másik szinte teljesen elhomályosította az első felett érzett dühömet: közölték, hogy a 190/65/R15-ös gumi, és az azt hordozó tárcsa – megjegyzem: gyári tárcsa – nem megengedett az adatbázis szerint erre a típusra... Szíveskedjek 190/60/R15-ös kerékkel megjelenni a felülvizsgálaton. Értetlenségemre és Ferhat szavaira - aki nélkül itt úgy elvesztem volna, mint egy hosszú keresztlabda a megye kettes bajnokságban - válaszolva valami ABS-sel kapcsolatos indoklást vezettek elő. Mivel a téligumit a hatályos szabályoknak megfelelően – apu műszaki vizsgákat vezet otthon – vásároltuk éppen 1 hónapja, így némiképp összeszorult a zsebemben a pénztárca a hír hallatán... Szöges ellentétben apu ütőereivel az esetet követő telefonhívásom után. Mivel hazamenni kb. 200-230 Euróba kerül és 3 napnyi elfoglaltságba/szabadságba, így hamar kiadódott: nem érdemes vállalni az utat, vagy úgy járunk mint Torgyán doktor a chilei cseresznyével. Szerencsére a pincében már itt lapultak a követelményeknek megfelelő nyárigumik, így bepakoltam őket a megalázott kis autómba, és elhajtottam a helyi Toyotába. Egy utolsó reménysugárt még megcsillantott a vizsgáztató, miszerint elfogadható más kerék is, ha arról kiad egy hivatalos igazolást valamilyen forgalmazó. A Toyotában hamar kiderült, ez csak csalfa, vak remény volt: a méret nem szabályos erre a járműre ebben az országban, nem adnak papírt, de szívesen eladnak nekem egy új szett gumit mindössze 350 Euróért. Az ajánlatot udvariasan visszautasítva a nyári kerekek feltétele mellett törtem lándzsát – kiemelve, hogy pár óra múlva jövök visszarakatni a télieket -, valamint egy jelentékenyebb összeget (400 Euró) leperkáltam az új fékekért. Nem tudok maradéktalanul negatív lenni, mert ezt 1 óra alatt megcsinálták, és a kerékcsere amúgy 20 Eurós díját is megfelezték, mert az elsőket úgyis le kellett volna venni a tárcsák cseréje miatt. A preciztiás legjobb pillanatai... 

Megválva egy fájóan nagy összegtől és egy tartalmas munkanaptól, immár kifogástalan állapotú autóval érkeztem vissza a TÜV-höz, ahol meg is kaptam a pecsétet. Megemlítendő, hogy a 60-65-ös eltérés probléma volt, de az, hogy januárban nyárigumival gurultam be, az nem...

Vidáman vezettem vissza a Toyotához, hogy rakhatják vissza a kerekeket. A kedves recepciós szólt is a szerviznek, én pedig gondtalanul ültem le a váróban, hogy a meggyötört pácienst visszakapjam. Egyszer csak hívnak: ezt ők nem tehetik fel. Először nem értettem, de aztán ékes németséggel jól kiosztott a szervizes – mint valami bűnözőt –, hogy ezt a szabálytalan méretű gumit ők nem rakhatják fel, mert nem legális, büntetést is kaphatnak érte, stb. Megpendítettem, hogy arra kéne, hogy hazamehessek új garnitúráért – mert nyárigumival nem csak veszélyes, de szabálytalan is vezetni –, de nem ébresztettem empátiát. Némiképp feldúltan távoztam a felülvizsgálat eredményeként immár balesetveszélyes autómmal, lélekben felkészülve, hogy az út szélén cserélhetek kereket, már ha a gépi csavarhúzó munkáját meg tudom lazítani, és közben nem is ütnek el a szűk utcákon (beállónk sajnos nincs).

Végül erre nem került sor, mert a neten találtam egy privát műhelyt, ami a „műhely” klasszikus sztereotípiájának minden elengedhetetlen kellékét magán hordozta: félcenti vastagra hízott pókhálók csimbókos függönye lógott a plafonon, az irodában harapni lehetett a cigifüstöt, az asztalnál pedig elterpeszkedve ült egy fickó, akiről rögvest Nick, a Görög ugrott be. Mondanom sem kell: rá sem néztek a kerékre. 5 perc alatt kész is volt a dolog, az ár pedig 12 volt a Toyota 20-a helyett, bár aligha szükséges hangsúlyozni: számla sem járt érte.

Így történt hát, hogy mintegy 9 óra alatt beszereztem minden papírt, melyekkel holnap hajnalban ismét megérkezhetek majd a KFZ ajtaja elé, remélve a legjobbakat... Elvileg már csak át kell adni a papírokat, de lehet, hogy előtte erről valahol még kérnek egy hivatalos igazolást is. Mielőtt valaki a fentiek alapján téves következtetésre jutna: egy percig nem bántam meg, hogy otthon vettünk autót, de erről még lesz szó!