„John: - Mióta számít a tükör és a sárvédő extrának?
Becsületes Ed, használtautó kereskedő: - Ne haragudjon uram, de az ön által megcélzott árfekvésben még a kerék is extrának számít.”
-Garfield képsor-
A lakásbérlésnek úgy indultunk neki, mint életünk első nagy túrájának: majdnem szandálban, vagyis tüneményes naivitással vegyes felkészületlenséggel. Roppant idealista módon úgy gondoltuk, hogy 1 hónap alatt röhögve találunk magunknak egy megfelelő ingatlant, amely minden eddigi lakásunknál jobb lesz, és öröm lesz hazamenni 3 éven keresztül. Optimizmusunk odáig fajult, hogy az első napokban nem is kerestünk akárhol, csak megfelelő földrajzi fekvésű helyeken. Később aztán szépen lassan változtak az igények, a kínálat viszont sajnálatos módon nem. Tovább után némi kép- és helyzetelemzés következik!
Mentségünkre legyen mondva, az árat nem lőttük be drámaian rosszul, tehát nem arról van szó, hogy fukarságunk áldozatává váltunk. Onnan indultunk, hogy 500 Euró alatt már csodálatos lenne bármi. Erről a rajtkőről elrugaszkodva előbb megmásztuk a „600 már kiváló”, majd a „fizetünk mi 750-et is, ha jó helyen van” magasságait is. Egy dologból nem akartunk engedni: „provisionfrei”, vagyis illeték nélküli ingatlant kerestünk. Ez a „provision” ugyanis egy ritka rusnya jószág, főleg azokat támadja meg orvul, akik nyilvánvaló okok miatt esetleg nem élethosszig keresnek albérletet, csak ideig-óráig fél-egy évre. Nem bonyolult a dolog: a rendszerint 2-3 havi kaución túl le kell tenni egy egyszeri 2,38 havi bérleti díjat az asztalra. A kauciótól az különbözteti meg, hogy utána ezt az összeget nem vehetjük fel a bérlet lejártával... pontosabban: soha! Tekinthetjük egyfajta aláírási díjnak. Mivel az átlagos havi lakbér olyan 600 Euró környékén mozog, így ez annyit tesz, hogy egy füst alatt meg lehet válni úgy 2500 Eurótól, amelynek felét többé nem is látjuk. Ettől a szívbemarkoló búcsúzkodástól próbáltuk megkímélni magunkat... nem bírjuk a feleslegesen emocionális, hatásvadász jeleneteket. Fontos leszögezni, hogy a provision-os ingatlanok semmivel sem jobbak az attól mentes társaiknál, gyakorlatilag semmiféle korrelációt nem fedeztünk fel ezen a téren, pedig a statisztikai elemzéshez bőven elegendő méretű mintával dolgoztunk.
Miután ezen kritérium a piacot úgy 40%-ára zsugorította, még időt is spóroltunk, mert kevesebb hirdetést kellett átböngészni reggelente. Egy idő után azonban eljut az ember abba az állapotba, hogy a kényszerbetegség tüneteit kezdi felfedezni magán, amint Ágnes asszonyként mossa tisztára böngészője képernyőjén az új ingatlanok listáját, hogy aztán elkezdje elölről, ugyanazt a hirdetést többször megnézve egy óra alatt, mint a másnapi film reklámját a Megasztár közben. Mielőtt azonban agyoncsapott volna bennünket a kétségbeesés bunkósbotja, megjártuk a magunk Canossáját Darmstadt vonzáskörzetében (igen, jól sejtitek: a földrajzi kritériumot sikerült gyengíteni: legyen azért Hessen tartományban az ingatlan).
A hirdetések egy újabb tetemes hányada esett ki az elégtelen mennyiségű vizuális információ átadása következtében. Egy idő után ugyan elkezdtünk írni a lakhelyről lényegében semmit el nem áruló főbérlőknek is, de eleinte azért próbáltunk legalább minimális mennyiségű inputtal dolgozni. Sajnos a hirdetők egy epszilonnál több nagyságrenddel nagyobb hányada úgy érezte, hogy elég kívülről lefényképezni a lakótömböt, más nem igazán fontos. Nem értettük a marketingkoncepciót, aztán az első néhány lakáslátogatás után megvilágosodtunk.
A tulajdonosok ugyanis wimbledoni rendszerben játszatják a lakáskeresőket. Meghirdetnek egy Grand Slam tornát, amelyre pár napon át lehet jelentkezni, majd egy meghatározott időpontban eldördül a startpisztoly, és ekkor az érdeklődők megérkeznek a selejtező helyszínére. A résztvevők száma változó. Van, aki 1 hétig gyűjti a bátor hajléktalanjelölteket – ekkor becsléseink szerint akár 3 számjegyűre is duzzadhat a keret –, de volt olyan is, aki csak 2 órára dobta fel a kép nélküli hirdetést egy munkanap reggelén, és még így is 4 ember jelentkezett. Egy helyen gyakorlatilag a Louvre-t idéző módon, tömött sorban haladtunk el a „tárlat” előtt (itt megidézném az alább linkelt kultikus videót: ez meg itten a kert...), épp csak nem volt kitéve, hogy ne álljunk meg bámészkodni... Ennek a rendszernek egy kiemelt hátulütője a versenyhelyzeten túl a tény, hogy néha bizony 1 hétig is várat magára a válasz. A kajtató szerencsétleneknek tehát úgy kell újabb és újabb helyeken vizitelnie és esetleg döntést hoznia, hogy közben mit sem tud még az előzőleg megnézett ingatlanok elnyeréséről.
Több rendezvényszervező roppant alapos, még egy kérdőívet is ki kell tölteni olyan személyes adatokkal – mivel foglalkozunk, mennyi a bevételünk –, amelyeket az ember más kultúrkörön szocializálódott gyermeke még egy szerencsésebb történelmi fejlődésű országban is elhúzott szájjal mond be. Már csak azért is, mert esetünkben kézfogás közben aligha pörgettük ki a dupla $ jelet a félkarú rablóvá avanzsált tulaj szemében. Azt is észrevettük, hogy külföldiként eleve szabadkártyával indultunk... Ezt nem rójuk fel a helyieknek, hiszen az vesse rájuk az első követ, aki otthon a saját lakását előbb adja ki egy kazahnak mondjuk, mint egy magyarnak. Nem is szittya mivoltunk akasztott fel minket a rostán szitán szűrőn, hiszen amerikai lakótársunk immár 2 hónapja kajtat hiába egy megfelelő ingatlan után Frankfurt Darmstadt-nál lényegesen terebélyesebb területén.
A drámai csúcspont elérése előtt vessünk egy pillantást arra, hogy mit is kínálnak és mit tekinthetünk extrának. Elsőként tekintsük meg a bútorokat hűlt helyét.
A lakások gyakorlatilag kivétel nélkül bútorozatlanok, vagy szerencsés esetben tartalmaznak néhány bibliai – özönvíz előttről az imádság által összetartott – darabot. A bútor fogalmat a lehető legáltalánosabban kell értelmezni: az esetek döntő többségében a konyhát néhány fali csempe és lefóliázott lefolyócsonk jelzi csak. Ez alól azért voltak kivételek, egy helyen például olyan beépített konyhához volt szerencsék indukciós tűzhellyel, bútorba épített hűtővel, hogy könnybe lábadt a szemünk – bérleti szándékunkat azonnal kinyilvánítottuk, természetesen soha nem hallottunk többet a főbérlő felől... Mások úgy gondolják, hogy a konyha olyan mint a gépkocsi: úgy is szükség van rá, ezért annyi plusz befizetési kötelezettséget lehet kiróni rá, amennyit nem szégyell az ember. Hemzsegnek az olyan ajánlatok, amelyek 1500-2000 Eurókért „bérbeadják” a konyhát. Mivel a keresők száma lényegesen nagyobb az ingatlanokénál, előbb-utóbb biztos leperkálja valaki az összeget, tehát ezt nevezhetjük egyfajta bujtatott lakbér emelésnek.
Apropó bérbeadás: a kategória koronázatlan királya az a hirdető lett - lekörözve a mezőnyt -, aki frissen elkészült laminált padlóját igény szerint bérbe akarta adni néhány száz Euró ellenében. Rögvest megfogalmazódott bennem, hogy ki kellene valahogy venni a lakást, majd elegánsan közölni: mégse kell a padlód, vidd, amerre akarod!
Térjünk egy kicsit vissza a képre, mert néhány finom részlet megbújik a szemünket kiszúró módon kandikáló lefolyók árnyékában. Nem gondolnátok, de ebben a konyhában egy extra is található: van világítás! Bizony, ez nem alapfelszerelés ideát. Még a legszebb lakásban is plafonból lógó vezetékek fogadtak minket. Nem arról van tehát szó, hogy a válságos időkben bizonyára komoly értéket képviselő villanykörtét vitték magukkal, hanem a komplett testet is... Szélsőségesebb esetben még a konnektorok és kapcsolók is hiányozhatnak.
Persze voltak azért szép számban olyan helyek is, ahol azért volt jelzésszinten konyhabútor is. Ez alatt sokszor azt kell érteni, hogy van egy csap lefolyóval, meg a körülötte található faszerkezet, amelyet egyes kultúrák szekrényként ismernek, de egy valamirevaló edénykészlettel rendelkező háziasszony maximum bosszús pillantásokra méltatna, miközben egy 5 évest megszégyenítő módon próbálja belegózni az edényeket a csúcsforgalomban közlekedő hetes buszon fellelhetőnél is kisebb térfogatú szabad helyre. Egy középkategóriás példa – komplett lámpával!!! - alább:
A következő érdekesség a fürdőszoba. Itt azért a kád mindig megvolt, azt nem bontották ki, bár nem okozott volna meglepetést egy idő után az sem. A fürdők egy része mind méretben, mind elrendezésben, mind a szocializmus legbelső lényegét érzékletesen megragadó hangulatában leginkább egy közönséges pesti panelben sínylődő testvérére hajaz.
A képről rögvest leolvasható, hogy a tervező valamilyen Lufthansa szabvánnyal dolgozott, vagyis egy utas mérete nagyjából 40*50*190 cm. Ezen még nem tud leguggolni, fürdeni, lehajolni, de már meg tud fordulni ipszilonban a WC-kád-csap háromszög által kijelölt forgalmi területen. Ami semmiképp nincs a képen, és még Photoshoppal is bravúros lenne ráapplikálni, az a mosógép! Fel nem foghatjuk miért irtóznak a nyugati világban a mosógéptől, de valami okból kifolyólag valamivel silányabb körülmények közt tartják – ha egyáltalán tartanak – ezeket az alkalmatosságokat mint egy kutyát. Néha a pincébe száműzik őket, néha nincsenek is a háznál. És nem azért nincs, mert drága, vagy mert nem bízzák a bérlőre, hanem mert nincs is neki se hely, se csatlakozó... Ha mégis van, akkor bizony néha elég érdekesen történik meg az installálás. Alább egy „praktikus” konyha-mosókonyha hibrid látható oly kevés hellyel a főzéshez, hogy a háziasszony tevékenységének leírásához már a kvantummechanikát kell segítségül hívni.
Magyar szemmel nézve még egy dolog hiányzik mindenhol – nem csak a kiadó lakásokban, ott ez egyértelmű –, mégpedig a függöny. Átmeneti lakásunk ablakaiból a teljes lakótömb minden szemközti lakásába nem hogy be lehetett látni, de úgy kellett elkerülni, hogy réveteg rovarként kalandozó tekintetünket ne vonzza a fény az éjszakában az ablakok felé... Ugyanez a jelenség az USA-ban is megfigyelhető volt, és némiképp értetlenül állunk az eset előtt.
2,5 héten át róttuk az utakat, böngésztük a hirdetéseket, hívtuk a főbérlőket. Felváltva lelkesedtünk és váltunk csalódottá, miközben a reményünk kezdett a BUX indexhez hasonlóan mozogni monoton csökkenő tendenciát mutatva. Megszámlálhatatlan helyről nem hívtak vissza és még annál is több e-mailre nem válaszoltak. Hiába voltunk ott sok helyen elsőként, hiába töltöttünk ki minden kérdőívet, hiába olvastunk minden hirdetést az elsők közt minden nap. Mikor már kezdtünk nagyon nekikeseredni, akkor egyszer csak az egyik legváratlanabb módon jártunk sikerrel, még ha csak ideiglenesen is. Erről lesz szó legközelebb.
