Minden idegen országba költözés egyik legelső lépése – amint arra a kifejezés is nagyon találóan utal – maga a „költözés”, amelynek értelemszerű előfeltétele, hogy legyen hova... Az elmúlt pár hónapban nem csak az derült ki számunkra, hogy ez nem egy triviálisan megoldható kérdés Darmstadt és általában Németország esetében, hanem hogy bizony az eljövő egy évben még párszor vissza kell térnünk majd erre a kezdő mezőre. Tovább után falból lógó drótok, pesti bérlakásokat megszégyenítő fürdőszobák és a tendereztető albérlő keresés intézménye következne, ha előbb nem kéne bemutatnunk azt, hogy miként nem találtunk lakást, csak szobát a tenger másik oldaláról!
A feladat adott volt a darmstadti pozíció elnyerése után: kell találni egy helyet, ahol lakhatunk. Mivel augusztus 15-ig még az USA-ban állomásoztak csapataink, így nem volt más választásunk, mint a modern technika segítségével a világ túloldaláról belevágni az ekkor még nem lehetetlennek tűnő misszióba, hiszen szeptember 17-én már aludni akartunk valahol, és ezt lehetőleg nem egy esténként alsó hangon is 40-50 Euro-t kóstáló hotelban akartuk tenni. Már csak azért sem, mert nem tűnt biztosítottnak, hogy egy hét alatt hip-hop találunk majd lakást a helyszínen. Ez utóbbi sejtelmünk azóta beigazolódott. Nem hogy nem biztosított a siker ilyen rövid idő alatt, hanem egyenesen karcolja a lehetetlenség határát, de ne rohanjunk ennyire előre.
Kezdjük azzal, hogy a mi kis alapjában véve lepukkant, de a hónapok során üde módon kicsinosított kis apartmanunkban üldögélve igencsak el voltunk kényeztetve. A tengerentúli lakhelyünk bérletét ugyanis a pénzfeladás nehézségeitől eltekintve pofonegyszerű volt elintézni, miután kiválasztottuk a komplexumot a figyelembe vett szempontokat gondosan mérlegelve. Elég volt néhány e-mail, még csak a telefonhoz sem kellett nyúlni. Senkit nem érdekelt, hogy honnan jövünk, kik vagyunk, van-e aranyhalunk, esetleg játszunk-e éjszakánként orgonán. Na, ehhez képest merőben új élmények értek minket, miután a német virtuális ingatlanpiacon találtuk magunkat.
Kezdtük természetesen az ismert hirdetési oldalak felkutatásával és számbavételével. Itt egyértelműen két oldal magasodott ki a mezőnyből – szinte minden más is ide linkel -: az Immobilienscout24 és a WG-gesucht. Az oldalak persze németül beszélgetnek velünk, de ez tulajdonképpen nem róható fel nekik, hiszen mégiscsak Németországba készültünk, otthon sem fog senki angol nyelvű hirdetéseket találni a központi listákon (azért kicsit rosszul esett, be kell valljam...). A nagy távolság miatt értelemszerűen e-mail-ek írásával kezdtünk, de hamar beláttuk, hogy ennyi erővel postagalambot is küldhetnénk, valószínűleg pont ugyanennyi válasz jutott volna el hozzánk. Ha jött is valami – ami ritka volt, mint az új adónem bevezetése nélküli hét odahaza - , az sokszor csak vagy telefonszám volt, vagy egy időpont, amikor odafáradhatunk a tőlünk alig 7000 km-re található ingatlanhoz szemrevételezés végett. Ekkor jöttünk rá, hogy nem is tűt keresünk a szénakazalban, hiszen ott legalább lehet tudni, hogy van tű, másrészt a szénakazal szálainak száma rengeteg szóba jövő lehetőséggel kecsegtet... Ennél kezdett rosszabbnak látszani a helyzet, mert egyrészt a választék is igencsak véges volt, másrészt nincs miről beszélni, ha már kommunikációs kapcsolatot sem sikerül létesíteni.
A kezdeti kudarcok után így igénybe vettük a Gmail csodálatos szolgáltatását: a nemzetközi telefonálási lehetőséget. Ennek köszönhetően a vezetékes számokat percenként 2, azaz 2 centért (4,5 jó magyar Ft) hívhattuk, a mobilokat pedig 25-ért (amerikai számokra pedig egyenesen ingyenes a dolog... Hail Google!). Nagyon nem kellett volna a percdíjjal foglalkozni, ugyanis nem voltak olyan hosszúak a beszélgetések... Én angolul olyan eséllyel indultam volna „harcba”, mint egy Mohamednek öltözött farsangozó Kairó főutcáján az evolúciós fennmaradásért. Erika szerencsére beszéli a nyelvet, így ezt a problémát át tudtuk hidalni, bár a német nyelvnek meg van az a sajátsága, hogy sokan sokféleképpen tudják leharapni a szavak bizonyos tartozékait (főleg ha a tárgyalófél maga is úgy tanulta a németet bevándorlás után), amelyek ez után még a telefonos kapcsolat egy random – és időben változó – jelszűrőjén is átmennek, komoly fejtörés elé állítva a vonal túlvégén feszülten hallgató dekódolót, jelen esetben minket.
A telefonálásának számával exponenciálisan kezdett növekedni csalódottságunk mértéke, ugyanis a megoldáshoz annyival kerültünk közelebb, mint a magyar válogatott Hollandia ellen a 2014-es VB-hez. Egyrészt még a Föld túloldaláról is érezhetőek voltak a külföldi mivoltunkból táplálkozó fenntartások, másrészt továbbra is szükséges volt a személyes kontakt. Mint kiderült, ezt elsősorban nem azért akarják, hogy mi lássuk az ingatlant – ezt néhány csodás fénykép láttán balga módon nem is éreztük szükségesnek, pedig azóta ismét megbizonyosodhattunk az alaptézis igazság tartalmának univerzális mivoltáról: mindig van az a szög... –, hanem mert ők akarnak látni minket. Erika német kollégájától megtudtuk, hogy sokszor történnek átverések, fizetés nélküli lelépések (ezért teljesen alap, hogy első kérdések közt szerepelnek a következők: miért jövünk; mit fogunk csinálni; mennyi lesz a bevételünk...), és ezt gyakorta a keleti blokk szülöttei követik el, így sajnos él egy negatív sztereotípia. Azóta megtudtuk, hogy ennél sokkal általánosabb a kép: származástól függetlenül nehéz külföldiként lakást találni. A lakások itt nem központi iroda által fenntartott blokkokban sorjáznak az USA-hoz hasonló módon, hanem Magyarországra emlékeztetően magánszemélyek adják ki saját portékájukat, amelyet értelemszerűen jobban féltenek.
Mivel több dimenzióban – térben, időben, anyagilag - is akadályoztatva voltunk szemrevételezés fronton, így a reménysugár kezdett halványodni a sötétbe boruló horizont alján. Felmérve a körülmények szabta korlátainkat, vészmegoldáshoz fordultunk: elkezdtünk lakótársak mellett szobát keresni. És itt sikerrel jártunk! Egy Sebastian névre hallgató srác könyörült meg rajtunk, aki eleve angol hirdetést adott fel, így egy majd 1 oldalas szívhez szóló levelet küldtem neki, hosszasan ecsetelve sanyarú helyzetünket. Azért is jónak tűnt a meghirdetett objektum, mert szeptember 1-től volt szabad október 15-ig, azaz pont adott volna 1 hónapot arra, hogy megtaláljuk saját hajlékunkat. Úgy gondoltuk, hogy ez az idő bőségesen elegendő lesz a célra – a helyzet ennél komplikáltabbnak bizonyult, de erről majd a következő posztban lesz szó. Sebastian lelkesen válaszolt, pontosabban élt a felkínált lehetőséggel, és felvett Skype-on. Rövid beszélgetés eredményeként megegyeztünk, pár nap múlva megkaptuk a scannel-t szerződést, amit aláírva visszaküldhettünk, és átutalhattuk az albérleti díjat is. Empátiája annak is köszönhető volt, hogy éppen akkor Kínában volt cserediák, előtte pedig még ki tudja merre járt. A lakásban azokban a napokban is élt nem csak magyar, de amerikai is, elvileg 3 lakótársra számíthattunk abban az időszakban, amikor Sebastian üresen hagyott szobájába érkeztünk.
Ezzel kipipáltuk a kiköltözés minimálisan szükséges előfeltételét, és a nyár hátralevő részét ismét nyugodtan tölthettük a napi x óra albérlethirdetés böngészés és hiú ábrándozás hátrahagyásával. Hogy miként lett lakás a szobából később, arról a következő részben lesz szó!
<---------------------------------------------------------------------------->
Mivel 1 év USA után érkeztünk Németországba, így megragadjuk az alkalmat a két élőhely összehasonlítására különböző szempontok alapján, meghirdetve a mi kis külön USA-Németország meccsünket. Az albérlet keresés számban az USA egy irgalmatlan találattal szerzett vezetést a lehetőségecskékig sem jutó németek ellen, ezzel az állás: USA – GER 1:0.
