„I’m on a boat *********** don’t you ever forget!”

-Lonely Island-

A Bahama-szigetekre sokféleképpen el lehet jutni, de leginkább repülővel és hajóval. Utóbbi megoldásnak számos alesetét különíthetjük el a Miami Vice-os speedboat-tól kezdve a transzóceános kenuzáson át a Santa Maria-ig. Mi valószínűleg lényegesen kényelmesebb – és mindenképpen tervezhetőbb - megoldást választottunk Kolumbusznál (skorbut nem fenyegetett, annyi szent): West Palm Beach kikötőjében várt ránk a minden földi jóval vastagon megpakolt Bahamas Celebration óceánjárója azzal a céllal, hogy másnap reggel a körülbelül 80 kilométerre 43.2 tengeri mérföldre lévő Freeport kikötőjében engedjen minket utunkra teli bendővel. Tovább után a két hajóút élményeiről - amit aligha felejtünk el - egy poszton belül!  

/A „zene” természetesen csakis a Lonely Island rap paródiája lehet, ez már a csekk befizetésekor eldőlt!/ 

Az impozáns jármű mérsékelten impozáns környezetben várt reánk. Lényegében saját állandó dokkal és kiszolgáló épülettel rendelkezik a hajó, viszont ez a komplexum szükségszerűen egy kikötőben található. A kikötők pedig a világ minden pontján olyanok, mint a MÁV állomás és Arbeloa: hoznak egy állandó, nem túl magas, de megbízható szintet…  A közönséges drótkerítés másik oldalán masszív daruk pakolgatták a rozsdás konténereket a teherhajókra, miközben mi a bőröndjeinket emelgettük fel a kicsit kisebb kihívást jelentő útpadkán. Maga a kikötői check-in hasonlít kicsit a reptérire, csak valamivel több papírmunkát igényel: beszálló kártya, útlevél ellenőrzés, kredit nyilatkozat. Utóbbira azért van szükség, mert a repülőgéppel ellentétben a hajón nem lehet pénzt költeni. Pontosabban nem lehet bankjegyek formájában tenni ezt, magát a cselekményt nem hogy engedélyezik, de minden erővel szorgalmazzák is, mint LMP képviselő az oligarchákkal való elszámolást. A látszólagos ellentmondás feloldása végett egy egyszerű űrlapra fel kell karcolnunk a kreditkártyánk minden adatát, a hátulján lévő kóddal és számlázási címmel egyetemben… Ez a cselekedet bizalmatlan és biztonságra törekvő kelet-európai szívünket nem töltötte el melegséggel, de szerencsére utóbbiról a napsütés gondoskodott. A hajón ez után már csak a mágneskártyát kellett lobogtatni, és minden a másnap az ajtó elé rakott számlára került automatikusan. Volt is néhány meglepődő arc a recepciónál…  

A napsütés a hajó tetején ért minket, ami a 9. emeletnek felelt meg. Noha korán érkeztünk, ezzel nem voltunk egyedül. Némi bolyongás után megtaláltuk a kabinunkat az 5. szinten, és innen már egyenesen a tetőre masíroztunk, de ülőhelyet már ekkor alig lehetett találni. Még el sem kezdődött az út, de már neki is láthattunk az evésnek. Ez egy visszatérő motívuma volt az egész heti kalandozásnak: ha Odüsszeusz cruiserrel ment volna haza, akkor a „leleményes” eposzi jelző helyett Homérosz valószínűleg a „csípőben terebélyesedő”-t használta volna, a szirének pedig lebuktak volna a hajó legénységét megpillantva dalolászás helyett.   

Nem kell különösebb fényűzésre gondolni, de volt bőven mit fogyasztani. A hajón ez a délutáni „snack” – értsd: sült hús, sütemény, hal, gyümölcsök, limonádé -, a bőséges reggeli és a vacsora foglaltatott az árban, ezek mellé pedig korlátlan víz, limonádé, tea és kávé fogyasztás. A szigeten ez kiegészült mindennel: ital, koktél, medence mellett sülő hamburger, kókuszdió, bármi. Ennek tükrében meglepő volt, hogy amerikai útitársaink milyen irgalmatlan összegeket képesek voltak elkölteni folyadékra és igen, még vacsorára is! A 4. szinten ugyanis emlékeim szerint legalább 4 étterem volt – meg egy kaszinó és még pár bár -, melyek közül csak egy foglaltatott benne az árban, ahol kiadós, 4 fogásos vacsorát szolgáltak fel az előre bejelentett időpontban. Két helyszín közül lehetett választani: az elegánsabb Crystal és a büfészerű Rio volt terítéken. Mind a kettőt kipróbáltuk a két úton, lényegi különbség a menüben nem volt, csak a megjelenésben, díszletben, kényelemben. És az asztaltársakban: a Crystalban egy mérnök házaspár került mellénk, a férfi mexikói, a nő spanyol származású volt, de ő is élt a sombrerok földjén. Velük jó hangulatban, beszédesen telt az este. A Rioban egy már nem szomjas, láthatólag déli pár került mellénk, akikkel nem csak azért kerültük a kommunikációt, mert az angol egy általunk már nem veszteségmentesen dekódolható alfaját beszélték… A többi étteremben a köztes időben lehetett fogyasztani, és ezt bizony sokan meg is tették. Mivel nagy számban mennek otthonról is hajókra dolgozni, így egy gondolat erejéig megemlékezünk a roppant kedves és figyelmes személyzetről is: magyarral ugyan nem találkoztunk, de bőséggel akadt román, macedón, indiai és indonéz állampolgár is köztük, amerikaihoz természetesen nem volt szerencsénk.  

A tetőn nem uralkodott igazi strandidő, ebben a magasságban igencsak szelesek voltak a körülmények, windsurf-özni pedig ekkor még nem tudtunk – aligha lőjük le a poént, ha megosztjuk: később sem. A medencék sem voltak igazán nagyok – én is érzem, hogy hogy hangzik ez a mondat leírva, nem szükséges részvéttáviratokat küldeni -, ráadásul hamar meg is teltek, így miután felmelegítettük magunkat a jacuzziban, kiültünk olvasni a temérdek napágy közül kettőt megszerezve. Már vagy 4 órája a fedélzeten voltunk, mikor a fémkolosszus meglódult, és West Palm Beach leggazdagabb szigete mellett méltóságteljesen kitalált a nyílt óceánra. A sziget elég durva képet festett a hatalmas villákkal, komolyabb jachtokkal, igazi filmbeli, homokos parttal. Lakói láthatólag megragadtak a hétköznapi luxus posványában. Döbbenetes, hogy párszáz méterrel arrébb a kikötő másik oldalán ehhez képest milyen környék húzódott, egy 2 éves LED monitor már aligha tudná híven reprezentálni a kontrasztot, de erről majd egy jövő heti írásban lesz szó…  

Amint elhagytuk az utolsó kis szorost, előttünk megjelent a nagy, osztatlanul kék semmi. Életemben először voltam talán olyan helyen, ahol nem láttam másik szigetet, földnyelvet, világítótornyot, csak a nagy kékséget! Meg is örökítettük:  

A semmi azért kicsit itt is túlzás, mert az óceán a méretéhez képest borzasztóan zsúfolt, csak úgy hemzsegnek a hajók! Gyakorlatilag bármely pillanatban legalább 3-4, de nem egyszer 7 tankert, konténerhordozót, utasszállítót láthattunk a horizonton. Megállapíthattuk, hogy ha a hajók a matrózok Nike cipői, akkor Németország a hajók Kínája: lényegében minden monstrum oldalán germán felirat és a hamburgi kikötő neve díszelgett.  

Amint a nagy kékséget fényképeztük, egyszer csak elkapott minket egy érzés, mint Gabent, mikor Cingár szaxizni kezd… Mintha mozogtunk volna. A „mintha” aztán előbb bizonyossággá vált, később pedig kihívássá, az est folyamán volt olyan, hogy a szűk folyosón faltól-falig osont az ember. Nem kell nagy dologra gondolni, de azért könnyű megtántorodni. A hajó méreteinél fogva a kitérések alacsony frekvenciájúak, de nagy amplitúdóval rendelkezők voltak, aminek eredménye egyfajta hintázáshoz hasonlatos érzés volt. Rosszul nem lettünk, de hiányozni sem fog. Este úgy érezhettük magunkat, mint egy csecsemő: elringattak minket, ha akartuk, ha nem. (Egyébként foglalkoztat a kérdés: honnan tudjuk, hogy a babának jó a ringatás? Talán soha senki meg sem próbálta e nélkül elaltatni őket, lehet menne úgy is.:) )  

A nagy zabálásokon kívül is igyekeztek a kedvünkben járni: az egyik bárban élő kívánságműsor volt egy gitáros énekes előadásában. Volt minden a country-tól Bon Jovin át a Metallicáig. Rendkívül szórakoztató volt, még ha a tánctéren mulató lánybúcsús gyülekezet, mely tagjainak delfinek értették csak szavát, néha le is vokálozta a szerencsétlen flótást (az egyik nőnek iszonyú jó hangja volt, de társai a fület érzékenyebben érintő frekvenciákkal elnyomták őt is többnyire). Ezen túl a hajó hátuljában a tatnál 2 szintet elfoglaló klubban este egy több mint 1 órás showműsor is helyet kapott. Számos műsorszám volt: bűvész, artisták, stand-up comedy, egy igen sajátos stand-up comedy és artista közös metszetbe tartozó előadó valamint egy parodista lány, aki Bach Szilviához hasonlóan ismert sztárokat utánzott. Voltak komoly számai, mint a szinte közönséget rígató Whitney Houston darab, de emellett akadt a repertoárban egy kiváló Cher paródia, ragyogó Joplin számok és még pár dolog, amit nem is ismertünk. Ha gondolatban meghúzzuk az ívet, mely összeköti Janis Joplint Whitney Houstonnal hangterjedelem és énektechnika tekintetében, akkor érezhetjük, hogy milyen képességekről beszélünk. Remekül szórakoztunk!   

Napfelkeltét követően mind a két alkalommal igen bő reggeli fogadott minket, majd a számla kézhezvétele után – itt volt egy árnyalatnyi negatív meglepetés, mert a két útra fejenként felszámoltak 2*9$-t üzemanyag költségként, amiről előzetesen nem volt szó, ehhez párosult az iroda honlapján feltüntetett 2*12$ borravaló és a kikötői busztranszfer költsége, ami örömhír volt, mert nem kellett taxival babrálni – következett a partra lépés, de ez mind a két út esetében külön történet lesz már!

 
 

Címkék: hajó büfé bahamák bahamas celebration wisconsin blog

A bejegyzés trackback címe:

https://wisconsin.blog.hu/api/trackback/id/tr624497544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása