„A legjobb, ha békén hagyjuk őket. Az aligátorok legalább annyira távol akarnak lenni tőled, mint te tőlük!”
Florida meggyőződésem szerint a nemzet játszótere, de legalább ilyen helytálló, ha az ország jómódú nyugdíjas otthonaként aposztrofáljuk a lelógó kis államot – valamelyik idióta vígjátékban az utóbbi tulajdonság is megihlette a szereplőket egy ráaggatott jelző kreálása kapcsán. Valószínűleg nagyon sok minden miatt érdemes meglátogatni, de ha mindent átszűrünk a személyes érdeklődésünk rostáján, akkor két dolog akad fent igazán: a Kennedy Space Center és az Everglades. Előbbi most kimaradt a programból, hiszen jóval északabbra található, illetve már volt szerencsém eltölteni ott két napot, utóbbi viszont vastagon terítékre került egy kalandos nap keretében, amely során megtanultuk: a látóhatárig derült ég csak annyit jelent, hogy abban a percben éppen nem esik az eső, továbbá hogy van, amikor a természet még a mi objektívünkhöz is túl közel jön! Tovább után megint térdig gázolunk az élővilágban!
Fort Lauderdaleben található ideiglenes szállásunkról – nagy köszönet érte Billnek és Krisztának - korán reggel kerekedtünk fel, hogy a reptéren átvegyük alkalmi járművünket 24 óra erejéig. Az Enterprise törzsvásárlói program továbbra is derült égből szórja a mannát: jelen esetben 2 kategóriával nagyobb autóval ajándékoztak meg. Mondhatjuk, hogy ez az út nem jött volna létre lett volna ilyen kényelmes, ha nincs az Enterprise, sőt: ha nem az alig 1 éves metál szürke Corollával pompázunk, talán még kokaint sem akartak volna eladni nekünk…
Utunk első szakasza alig fél órát vet igénybe a közeli Holiday park bejáratáig. Ez a létesítmény ugyan távolabb találató a visitor centerektől és a park központi részeitől, viszont itt nyílik alkalom a „legfloridaibb” tevékenységre – közvetlenül a koktélozás után -: az airboat-ozásra. Az airboat-ot megcsodálhatjuk nem egy ZS kategóriás akciófilmben, de emlékeim szerint valamelyik Bud Spencer – Terence Hill klasszikusban is hasonló járgányokon siklanak hőseink. Már önmagában image szempontból is nagy találmány lenne ezeket a járműveket használni, melyeket bármelyik Rorschach-teszt során Floridával azonosítaná a delikvens, de pusztán praktikus okok is indokolják a fura meghajtást. Az Everglades ugyanis nedves, sőt, egyenesen nagyon is vizes, de csak egy meghatározott mélységig. A szubtrópusi, mocsaras élőhely ugyanis nem túl vaskos víztakaró alatt-felett nyugszik. A Kissimmee folyó az állam északi részén a kiterjedt, de egy meghízott pocsolyára hajazó mélységű Okeechobee tóba torkollik, ahonnan aztán a víz a strandolókkal ellentétben cseppet sem siet az óceánba, de mégis oda ér idővel, egy tengeriuborka sebességével, egy 100 kilométer széles, 160 km hosszú „folyó” formájában. Ez a helyenként néha tényleg csak centiméter mélységű víz egy igencsak sajátos, párját ritkító élőhelyet teremt, sok különleges állat és növény fajnak otthont adva. Sokkal kevesebb életteret biztosít azonban egy klasszikus motorcsónak propellereinek – pedig utóbbi is őshonos a térségben, a megtermettebb példányok háznyi jachtok tatján élősködnek -, arról nem is beszélve, hogy a sűrű növényzet alighanem komoly komplikációkat eredményezhet nagyobb vízben is, ezért kívánatosabb a levegőre támaszkodni a sűrűbb folyadék helyett. Így került tehát a hajtómű a víz szintje fölé, és így tud a hajó lényegében minden élőlényt érintetlenül hagyva siklani a végtelen tavirózsa és fű mezőkön.
Már a jegypénztár előtt egy sikoltozó pávakakas fogadott minket, a hajóra várva pedig gyíkok és különféle madarak szórakoztatták a bámészkodó nagyérdeműt. Elsőként ültünk be a csónakba, és most sem kellett csalatkoznunk szerencsénkben: még kényelembe sem helyeztük magunkat, már ki is úszott egy aligátor a jármű orra alól. Jó kezdés, gondoltuk! Később kiderült, hogy a mázli nem az aligátorhoz kellett, hanem a ténylegesen mozgó aligátorhoz… Egy másik példány a füle botját sem mozdította, amikor a csónak oldalával már gyakorlatilag az orrára koppintottunk. Méla közönnyel vette tudomásul a villódzó fényképezőgépeket, és sokadjára is végighallgatta saját élettörténetét az idegenvezetőtől, aki egy roppant szórakoztató középkorú hölgy volt, az egyetlen női kapitány a parkban. Egy különleges példányról volt szó, akit korábban elütöttek egy motorcsónakkal – helyenként van, ahol mélyebb a víz, és láthatólag vannak kialakított csatornák -, és ezt hátsó lába bánta. Sokáig ápolták, és ő ezt felismerve nem is állt ellen, a kezelés során többször már a kiérkező segítség elé sietett kötözésre.
Az ember azt gondolná, hogy ezek az állatok veszélyesek lehetnek, és nem tanácsos a vízbe esni közéjük, de valójában messze nem ők okozzák a legtöbb kellemetlenséget - a veszélytelenségüket érzékeltetendő az alábbi számadat hangzott el: évente átlagosan 0 emberrel végeznek aligátorok, ezzel szemben 49 halálos áldozatot követelnek a röpülő golflabdák. A mocsaras élőhely telis tele van bosszantó, víz alatt élő apró élőlényekkel, amik mindenféle fájdalmas csípést, be nem gyógyuló gennyes sebet, bőr alá kerülő parazitákat okozhatnak/telepíthetnek. A vízbe lógatott kezet érhető atrocitások listáján tehát az aligátorharapás igencsak hátul kullog. A több mint 1 órás út nagyszerű élmény volt, melyet nem csak az elemózsiával közel csalogatott és műrepülésre ösztönzött madarak és a még több sütkérező aligátor, hanem némi kacskaringós hullám szelés is színesített:
Az airboat után az árban foglaltatott még egy rövid showműsor is, amelynek keretében megosztották velünk a legfontosabb információkat a nagy hüllőkkel kapcsolatban. A helyi Krokodil Dundee magabiztosan pakolgatta a jószágokat, és halálos nyugalommal nyitogatta szájukat. 10$ ellenében a vendégek is bepattanhattak a lusta gyíkok mellé, de ezt csak egy kis szöszi lányka tette meg apa kedvéért, kb. olyan arckifejezéssel, mintha ezt gondolná: „ha ez apának örömet okoz…”.
Ezt követően dél felé vettük az irányt, a park szívébe Homestead városa mellett. A mocsaras körülmények természetesen nem teszik lehetővé, hogy az ember csak úgy szabadon sétálgasson – még gumicsizmában sem -, így a szokásos módon a kis autózás - kis séta - tovább állás a következő állomásra szekvencia ismételgetésével gyűjtöttük az élményeket. A leglátványosabb megálló mindjárt az első volt, a Royal Palm Visitor Center. Itt két, külön-külön fél és olyan 1 órás útvonal várta az érdeklődőket. A rövidebbik a mókásan hangzó Gumbo Limbo ösvény névre hallgat, mely az itt megtalálható fáról kapta a nevét, ami az elnevezés ellenére nem vízszintesen nő a turistákat hátra hajlásra kényszerítve. A sűrű bozótos a számunkra szokatlan növényzet és a komoly páratartalom mellett még két érdekességgel szolgált. Egy kis béka keltető pocsolyával, melyben hemzsegtek az élénksárga jószágok és a profi fotósok, akik közül páran szó szerint fél méteres objektívekkel örökítették meg az apró brekegőket. A mintegy 100 szólamú kuruttyolás szimfónia és az előadás által vonzott közönség sem zavarta meg a felettünk lévő ágra letelepedő sólymot abban, hogy néhány másodperc hírnevet kikaparjon magának.
A másik útvonal ámulatba ejtő volt, itt ugyanis tényleg térdig járt volna az ember a természetben, ha nem egy külön fapadlón kellett volna masírozni az álmélkodás közepette. A vadvilág itt gyakorlatilag figyelemre se méltatja az embereket. Eleinte még tágra meredt szemekkel, izgatott mozdulatokkal hívtuk fel egymás figyelmét az úttól alig pár méterre sütkérező kisebb vagy kifejlett aligátorokra, majd később már-már olyanokká váltak, mint Wisconsinban a mókusok: a mindennapok megszokott részeivé. De miként mókusból is nagy szám 3-at látni, így aligátorból is komoly élmény egyszerre nagyobb csoportosulást kiszúrni. A „kiszúrni” ige használata némiképp indokolatlan ebben a kontextusban, ugyanis a bevezető idézettel szemben itt az aligátorok egyáltalán nem akartak távol lenni tőlünk: nemes egyszerűséggel nem érdekeltük őket… az egyik palló alatt-előtt nem kevesebb, mint 25 példányt számlálhattunk! Döbbenetes volt!
Nem csak aligátorokból állt azonban a repertoár, hanem szebbnél-szebb madarakból - az egyik "típust" kis híján kiirtottá annak idején, mert tolla az előkelő hölgyek kalapjára lett tűzve a divatnak hála -, teknősökből, halakból és keselyűkből is (utóbbiból egyet szó szerint az úton kergetett meg egy apuka kislányával… a madár csak akkor indult meg, amikor már gyakorlatilag mellette álltak). Az ösvény az Anhinga nevet viseli, amit az itt fészkelő, azonos nevű madárról kapott. Ez az elsőre tervezési hiba áldozatának tűnő élőlény elmondhatja magáról, hogy ő az egyetlen vízi madár, mely nem rendelkezik a vízhatlan faggyú borítás felvitelének képességével. Ennek nyilvánvaló következménye, hogy halászás után meg kell szárítani magukat, ami roppant látványos. A sűrű növényzetben szárítkozó madarak úgy néznek ki, mint egy száradni kitett, két csipesszel felcsiptetett kis megtépázott kendő. Ami elveszik a vámon, visszajön a réven, ugyanis ezért a kellemetlenségért cserébe mélyebbre tudnak bukni, és gyorsabban tudnak haladni a víz alatt, javítva zsákmányszerzési esélyeiket. Az egyik példány a fő járda mellett üldögélt a korláton. Eleinte óvatosan közelítettünk, majd kiderült, hogy felesleges Attenborough-sat játszani, ugyanis akár meg is simogathatnánk. Olyan közel mentünk, hogy végül hátrálni kellett a látómezőbe való befogás érdekében.
A sétát kicsit nehézkessé tette az időjárás. Nagyjából 20 percenként megörvendeztettek minket az égiek egy kiadós, sűrű, de szerencsére rövidke záporral. Ez a nap egész első felére igaz volt, de szerencsére a Niagaránál megmentett esőkabátok kéznél voltak. Mikor a csapadék elapadt, és a nap egy pillanat alatt előbukkant, akkor a védelmező kék kosztümök egy pillanat alatt fóliasátorrá változtak a párás melegben, és mielőtt az emberben beindult volna a paprika gyomláló reflex, meg kellett szabadulni a borítástól. Az időjárás szélsebesen változott: nem arról volt szó, hogy a látóhatáron megjelenő felhők gyorsan fölénk értek volna, hanem egyszerűen csak ott voltak szinte egyik pillanatról a másikra. Egy alkalommal kis híján az autóban hagytuk a kabátkákat, mondván csak 20 percre megyünk és teljesen derült a horizont. Tévedés lett volna… 15 perc sem kellett az újabb mini-monszun eljöveteléig.
A további 3 megálló ismételten más és más képet adott. Pinelands-nél láthattunk fenyők tövében növekvő pálmákat és ananász szerű képződményeket; a Pa-hay-okee kilátónál a fentről száraz szavannának tűnő végtelen fűtengerre vethettünk egy pillantást; a Mahagony Hammock-nál pedig szemrevételezhettük, hogy mennyit változik a növényzet, ha egy nem több mint 2-3 méter magas, mindig száraz dombocska kerül a gyökerek alá… Itt már komolyabb fák is megtelepedhettek.
Az idő rövidsége miatt több attrakció is kimaradt, például nem voltunk hajózni Everglades City mellett a mangrove erdőben, se a park tengeri felénél, nem mentünk el a Flamingo Centerig, de összességében egy remek áttekintést kaptunk erről a különleges környezetről és elégedetten kanyarodtunk ki a parkból. További képek alább:
