„I'm riding in the desert and I'm heading into nowhere
The sun is showing me the way, I'm riding alone…”-Rednex-
3 napot töltöttünk a hegyekben, hatalmas mamutfenyők közt, lélegzetelállító csúcsokat meghódítva, állig beöltözve, fagyos szelek ostromait állva. Kalifornia sokszínűségét mi sem jelzi jobban, hogy ezt követően mindössze 4-5 óra autózás után pólóban pózolhattunk a vakító napfényben virító kaktuszok oldalán a sivatagban. Tovább után a Joshua Tree National Park következik!
A Sequoia-ból levezető szerpentinen elénk terülő felhőlepelnél hagytuk abba a történetet, és ott is vesszük fel a fonalat. Three Rivers már a térképen is messze van az esti szálláshelyként szolgáló Barstow városkájától, de ez a távolság a valóságban megsokszorozódni látszott. Heroikus küzdelmet folytattunk a vállamra telepedő álommanókkal, akik nem csak finoman homokot szórtak elnehezülő pilláimra, hanem lényegében egy masszív bunkósbottal készültek lecsapni… Bakersfieldben magunkhoz vettük a vacsorát egy kínai büfé letarolása közepette, de ezen kívül más nem történt a majd 4,5 óra alatt. Éjfél környékén estünk be a motelbe, ahol boldogan aludtunk el a végkimerülés határán, a nem kicsit fagyos szobában…
Reggel szembesültünk vele, hogy már jócskán sivatagos a táj, és felhőfoszlányok sem járnak az égen. A motel L alakban felhúzott épületei közt egy poros kis vendéglátóipari egység húzta meg magát, amelyet első körben rendőrségnek hittünk, annyi felfestett Ford pihent körülötte. Mindenki tudhatja a filmekből: kávé, fánk!
További 2 óra után érkeztünk meg a park bejáratához – a táj „változatossága” láttán Erikában komolyan felmerült a kérdés, hogy miként lehetett fél évig kibírni Arizonát, én pedig régi ismerősként üdvözöltem a 60 kilométeres egyeneseket -, ahol a visitor centerben kaptunk egy térképet és némi tájékoztatást is. A kezdő idézettel szemben egy pillanatig sem érezhettük magunkat egyedül, a Hálaadást követő szombaton számos társunk akadt, lényegében dugig volt minden parkoló! Mielőtt azonban begördülnénk, még meg kell említenünk a sivatag néhány velejáróját. Először is, minden sokkal elhanyagoltabb itt, már-már szegényes beütést keltenek a kisvárosok (mondjuk nem Kayenta szinten). Másodszor pedig élőben megfigyelhetőek a filmekből ismert lakókocsi parkok, amelyek létrejötte kicsit érthetetlen. Minden tábla, vagy előjelzés nélkül néha jön egy alig észrevehető poros bekötőút oldalról, a végén pedig egy kupac lakóautó alkot kempinget valahol a szúrós növényzet között. Hogy miért ott? Milyen látnivaló van? Senki sem tudja talán…
A park méretei hatalmasak, éppen ezért célszerű az egyes látnivalók közt autóval közlekedni. Kivétel persze ha különösen rá vagyunk kattanva a sivatagra, és napokat töltünk el valamelyik kempingben. Ekkor a bicikli is alternatívaként szolgálhat. Mi uszkve 7 órát hagytunk erre az élményre, ennek megfelelően parkolótól parkolóig gurultunk. Esetenként ez két számjegyű kilométert is jelenthetett.
Első megállónk a Hidden Valley volt, ahol néhány jól megtermett kőkupac mögé kanyarodva egy pazar kis völgyben találhattuk magunkat a körülményekhez képest buja növényzettel. A park névadója a Joshua Tree, amely növényt a cikornyás szóvirágok helyett egyszerűen vizuálisan tárnánk az olvasók elé: az alább látható képen mellettem tornyosul egy viszonylag magas példány (magáról a növényről ide kattintva lehet többet megtudni angol nyelven).
A völgyben mászkálva a hőmérséklet gyorsan emelkedett, ugyanis a szélvédett helyeken a déli napsütés még november utolsó napjain is hamar éreztette hatását. Felüdítő élmény volt végre pólóban mászkálni! Voltak azonban olyan látogatók is, akik a puszta bámészkodásnál lényegesen céltudatosabban, egy gyík határozottságával siklottak a kövek közt, teknősbékához hasonló látványt nyújtva a hátukon cipelt nagy, fekete, szögletes batyuk miatt. Mint kiderült, ők a sziklamászók, akikből annyi van, hogy szinte komoly tülekedés alakul ki a kellően függőleges falak tövében. Ehhez a helyhez köthető az első „harmadik típusú találkozásunk is”, egy, a University of California-n tevékenykedő magyar párral elegyedtünk beszélgetésbe az egyik növény ismertető tábla előtt. Apropó tábla: az ösvények jól ki vannak táblázva – erre szükség is van -, a puszta iránymutatásokon kívül pedig időközönként a helyi élővilágról is érdekes információkat tudhatunk meg.
A völgyből rögvest a csúcsra törtünk, nevezetesen Keys View került meghódításra. Ez a Glacier Pointhoz képest gyerekjáték volt, hiszen a kis Nissan egészen a csúcsig repített minket, ahol aztán két meglepetés várt ránk: az egyik a távolban a sivatagból kimagasló hófedte csúcs látványa volt, a másik pedig az, hogy a brutális erejű szélben alig tudtuk kinyitni az ajtót (a kiszállás után a sapkákat pedig egy pillanatig nem lehetett elengedni). A hőmérséklet természetesen a magasság és a szél következtében drasztikusan leesett, és az igen erőteljes áramlás még jegesebbé tette az érzetet. Hamar elvetettük, hogy a hagyományok jegyében magaslati padon ücsörögve ebédeljünk, megelégedtünk a műszerfal asztalként való használatával.
A hegytető után jött volna a vízpart, ha az év ezen szakaszában beszélhetnénk vízről. Ennek hiányában a Barker Dam nyáron tetszetős víztükre helyett megtekinthettük, hogy hol szokott lenni a sivatagban oly ritka kincsnek számító víz.
A további megállók nevezetes sziklaformációkhoz kapcsolódtak. A Skull Rock koponyája különösebb fantázia nélkül is beazonosítható volt a „megkövesedett mamutlepények”-re emlékeztető csúcsos bumszlik közt. Az emberből persze kitör a kisgyerek, és sokadmagával elkezd önfeledten felmászni a jobbnál-jobb képek kedvéért a sima kis kupacokra hasadékok felett átszökellve, szúrós növények fegyverzetét kerülgetve.
Kicsit arrébb következett a Split Rock, ami leginkább a fenekével a földbe fúródott Millenium Falconra hasonlít. A függőleges hasadék a két párhuzamos síklap közt igazán érdekes látványt nyújt. A környéken található egy ösvény, amit magányosan végig is barangoltunk. Az addigra már megszokott növényzeten túl az érdekességet az adta, hogy átérezhettük: a sivatagban könnyű eltévedni. Néha úgy éreztük, hogy már rég felcsavarodott az útvonalunk egy spirál mentén, néha úgy tűnt, hogy távolodunk a parkolótól, máskor nem értettük, hogy a következő kupacon túl miért nincs még mindig ott senki. Fogalmunk nem volt, hogy merre és milyen távol van a jármű. Eltévedésről persze nem lehetett szó, hiszen egyetlen ösvény volt, helyenként nyilakkal, de furcsa volt ennyire elveszteni minden viszonyítási pontot.
Utoljára maradt az Arched Rock, ami a nevéhez méltóan egy szikla ív. A prospektusokban kiemelkedően impozánsnak tűnt, ráadásul a nagy díszlettervező is felkészült a fogadásunkra: lemenőben volt a nap, fényei pedig igazán széppé tették a tájat. Ki is élveztük a látványt, mert a park egyik leglátványosabb elemét egyszerűen nem bírtuk megtalálni önhibánkon kívül. Minden más kiválóan ki volt táblázva, de ez sehol sem. Fel-alá autóztunk, próbáltuk megbecsülni a szükséges yardokat, végül a kapott térkép egyik leírásához fordultunk, ami koránt sem volt egyértelmű. 3 különböző csoporttal is találkoztunk, akik mind az ív hollétéről érdeklődtek, végül mi találtuk meg a megoldást: az út bal oldalán lévő kemping 9-es táborhelyéről induló ösvényt kell követni. Maga az ív egészen megbújik, de mindenképpen fenséges látvány! Természetesen némi ügyeskedéssel fel is lehet mászni.
Az igazán nagy attrakció viszont nem is az ív maga, hanem a körülötte lévő holdbéli táj, amit az egyik csúcson megpihenő sólymot követve fedeztünk fel (nagy hiányérzetünk, hogy ugróegeret nem láttunk...). A madár felé közeledve szűk repedésekben haladhattunk, kis kúpokra léphettünk fel, mintha egy nagy tál megkövesedett tejszínhabban evickéltünk volna. Mikor már közel voltunk a mi személyes csodaszarvasunkhoz, az felreppent, és a lenyugvó nap fényében felvillantotta hatalmas szárnyait!
Miután mindent megmásztunk, és mindent láttunk, amit előzetesen kitűztünk célul – a kaktusz kert napfény hiányában nem fért bele az időbe -, elégedetten indultunk vissza az óceánhoz. Olyan búcsú képre itt nem számíthattunk, mint a Sequoia hegyei közt, de a sivatagi alkonyat-Vénusz-Hold trió így is méltó módon húzta le a függönyt!
