Az immár tavalyi karácsony különleges élmény volt nem csak azért, mert külföldön töltöttük, hanem azért is, mert teljesen internacionális környezetben. Mint már írtam, a csoportomban a világ tényleg minden tájáról vannak is diákok, ennek megfelelően mindenféle vallási gyökerekkel.
Az utolsó megbeszélésünket, amit rendszerint péntekenként tartunk, kicsit próbáltam karácsonyi hangulatúvá tenni, gondolván, hogy az olyan természetes dolog. Csináltam mézeskalácsot és panettonét az alkalomra, és mindenki nyelvén kerestem megfelelő zenét, amit a beszámolókat megelőzően meghallgattunk.
Annyit tudtam, hogy Nadia, a pakisztáni leányzó muzulmán, úgyhogy ez nekik nem ünnep, de az mégis meglepett, hogy karácsonyról annyit sem tud, hogy mikor van. Persze, ha belegondolok, én sem tudok az ő szokásaikról többet. Az év nagy ünnepe novemberben volt náluk, illetve a Ramadan időszak végén. Ehhez, nevén nevezve: Eidhez, illő zenét kerestem, hogy neki is kedveskedjek kicsit. Amikor otthon ünnepnap volt, mesélte már, hogy Eid napján mindenki – jellemzően- kecskét vág, amit három felé osztanak. Egy rész marad a családnak, egy rész jut a rokonoknak, és egy rész a szegényeknek. A téli szünetet azért ő is kihasználta, és elutazott a rokonaihoz Chicagoba.
Előzőleg érdeklődtem a koreai viszonyokról, ahol hozzánk hasonlóan az ország nagy része (több mint 50%) keresztény, és annak nagy része katolikus, köztük Myoung-hee-t is. Amikor kérdeztem, milyen dalt keressek koreaiul, a csendes éjt mondta. Találtam is egy gyönyörű változatot:
A zenék alatt beszélgettünk szokásokról, tradicionális ételekről. Nagyon furcsa nekem, hogy igazi szokásokat karácsonnyal kapcsolatban nem tudtak a többiek mondani. Nem tudom, ez a túlságos modernizálódás rovására írható, vagy a vallási kötelékek lazulásához. Ami tény, hogy Nadia például rendkívül érdeklődő, de mellette a szokásaikhoz ragaszkodik. Myoung-hee-val karácsony napján együtt mentünk misére, és közben kiderült, hogy gyerekeket tanít énekelni a templomban, és renszeres misére járó, de nem tudott koreai dalt mondani. Igaz, az is kiderült, hogy Korea hiába volt ókori civilizáció, és a kínaiakhoz hasonlóan fejlődött sokáig, a kínai hódítások eléggé megbélyegezték a sorsát. Sokáig voltak elnyomva általuk, és ez a nyelvükben is megmutatkozik. A koreai írás, a hancsa, a 15. századtól létezik, ekkor vezette be Nagy Szedzsong. A miénkhez hasonlóan agglutináló nyelv, azaz mindenfélét a szó végére ragasztanak, nem úgy, mint a latin vagy germán nyelvek. Ami igazán meglepett, hogy a kínai képírás mellett használt hancsa kevesebb betűből áll, mint a mi abc-nk, és ugyan képnek tűnnek a szavak, nem azok. Koreaiul bármit le lehet írni, amit mondunk, akár egy idegen nevet is (amire pl. a kínai nem alkalmas), csak a betűk nem egymás után jönnek, hanem egy kis kalitkában rendeződnek szótagokká, illetve szavakká. Először nagyon furi, de szerintem megtanulható. Mindenesetre elsőre csak pont, pont, vesszőcske-re emlékeztet…nem tudom elképzelni, egy amerikai mit lát belőle, nekik már a magyar is elképesztően sok “kis izét” tartalmaz :)
Kérdeztem a professzorunkat, hogy nem tanult-e koreait, hiszen olyan sokat jár Koreába. Nevetett, mondta, hogy az túl nehéz. Meg kell hagyni, a beszéd számunkra teljesen lehetetlen kihívás lenne. További tájékozatlanságomat tetézte egy további elejtett mondata:
“Én ilyenkor a karácsonyt is és a Hanukkát is ünneplem”
Vissza kellett kérdeznem, mi az a Hanukka. Nagyon szűkszavúan válaszolt, ami megint csak jellemző az amerikaiakra: rendkívül barátságosak, segítőkészek, beszédesek, de utóbbi általában csak addig, amíg nem személyes dolgokról van szó. Nagyon nehéz eldöntenem néha, hol kérdezek olyat, amit esetleg tolakodásnak vesznek. Alapvetően nyitottak, és mégis ott rejlik ez a fajta zárkózottság, vagy nem is tudom, minek lehetne nevezni. Mindenesetre ezzel a mondattal lett igazán teljes a sokszínű kis csapatunk.
Ami büszkeséggel tölt el, az az, amit otthonról hoztam. Igaz meglehetősen szegény mezőnyben, de én tudtam igazi népi énekeket, ünnepi ételt mutatni, szokásokról mesélni. Lehet, hogy már sokszor hallottuk a Mennyből az angyal-t, vagy unalomig ettük a beiglit, de becsüljük meg, mert ilyen másnak nincs.
A karácsonyi hangulathoz pedig igazán hozzátartozott, és nagyon jól éreztem magam attól, hogy együtt láttam egy jól működő közösséget, ahol a vallás, a nemzeti hovatartozás nemhogy nem probléma, inkább pont ez az, ami beszélgetésre ösztönöz minket. Jó azt megtapasztalni, hogy nem az átlag, jóérzésű emberek csinálnak háborút, azt mi csak legfeljebb elszenvedjük. Összefogás létezik akkor is, ha mindenki megtartja a saját hazai szokásait. És ez viszont is igaz: a nemzeti identitás nem tűnik el, sőt talán még meg is erősödik egy sokszínű közegben.
