Az első egész napos kaliforniai kirándulás után úgy érzem, mintha egy hetet töltöttünk volna már itt. Annyi új élmény ért egy nap alatt, hogy fel sem lehet azt fogni igazán! Santa Barbara felől észak felé autózva Monterey-ig számtalan helyen tátott szájjal lehet megállni, és még útközben is az autóban csak egyik ámulatból a másikba estünk.
Az első egy óra után eszembe jutott, annak idején mennyire vártam, hogy az Aranyember első 50 bevezető oldalán, a részletes leíró részen túljussak. De most már teljes mértékben meg tudom érteni, milyen az, amikor valami lenyűgözőt lát az ember, és azt szeretné minél részletesebben elmesélni másoknak, úgy, hogy az is maga elé képzelhesse a tájat, aki nem járt még ott. Sőt, legtöbb helyen előtört belőlem a művészlélek, hogy amit látok úgy lefesteném! Mérhetetlen közléskényszeremet most csak blog-írásban élem ki, de egyszer, majd nyugdíjas koromban lehet, hogy tényleg megfestem utunk történetét.
A híres Highway 1 méltán érdemeli ki a legszebb panorámaút címet- legalábbis az én eddigi tapasztalataim alapján (Móni vitatkozhat velem, Ausztráliával nem tudom összehasonlítani). El lehet képzelni egy utat, ahol ha balra nézel, pelikánok, sirályok és más vízparti madarak halásznak az óceánon, látod, hogy mégis gömbölyű a Föld, hogy van lehetőség az óceánpartra telepített erőművekben, olyan ereje van a víznek, ha jobbra fordítod a fejed, kondorok és sólymok repkednek százával, tehenek legelésznek alpesinek tetsző lejtőkön, s közben felváltva cédrusok és pálmafák szegélyezik az utat. Ha megállsz, vagy csak lehúzod az ablakot, citrusillat árad (kivéve a nagyobb kikötők környékét, ahol csak elviselhetetlen halszagot érezni).
Első megállónk Morrow Rock volt, ahol vadon ugrándozó fókákat láttunk, rengeteg sirályt és halászó pelikánt. Itt még csak annyi elejtett mondat hangzott el Dávidtól, hogy “itt nem számítottam fókákra”. (Gondoltam, miért, egyáltalán számítottunk rá?) És igen, a szó szerint hatalmas meglepetés elefántfókák formájában várt ránk a következő állomásnál.
Azt még mindig nem értjük, mivel nem láttuk, hogy azok a hatalmas jószágok hogyan kerülnek éles sziklák tetejére a vízből, de a jelenlétük egyszerre ijesztő és vicces. Hatalmas méreteik és hangjuk félelmetes. De az egymással küzdő hímek mellett ott van egy-két kis Pufóka, aki mosolyogva heverészik a homokban, néha megdörgöli a szemét, majd alszik tovább. Aztán ott vannak az éppen nem harcoló, vízből kifelé tartó egyedek, akik meg-megindulnak, tesznek pár, láthatóan megerőltető métert, majd elterülnek a homokban. Kis pihenő után újabb próbálkozás, míg teljesen feladják. Mindezt persze tökéletesen ügyetlennek tűnő erőlködéssel, amibe minden zsírtartalékuk beleremeg. Egy tonna remegő kocsonyához lehet hasonlítani a jelenséget a parton. Persze ugyanezen tömegek a vízben rendkívül fürgék.
Az állatok mellett a nyílt óceán, a sziklás partszakasz, ami szegélyezi, az út, amin halad az ember, és az azt kísérő domboldalak is lenyűgözőek. Nekünk az az élmény is megadatott, hogy pont vihar után mentünk,és még aznap is hol esett, hol sütött a nap. Az úton kőomlást takarító gépek szórták hó helyett a helyenként méretes köveket.
Ragged Point-nál igazán megéri megállni, és lemenni a vízpartra. Kicsit elszántnak kell lenni, mert kis szűk ösvény vezet le, de megéri. Egészen magas vízesést látni lentről, ami esetünkben jó sáros folyam volt. Fentről, a kényelmesebbek ebből azt a színkavalkádot láthatják, amit a vízesés eredményez. Az óceán egy jól meghatározott területe barna volt, mellette pedig kék. A felhők, a távoli vihar, a felhők mögül előbukkanó nap miatt jogos volt feltenni nem csak a Local Color-ban elhangzott kérdést, hogy “Milyen színű az ég?”, hanem, hogy “Milyen színű az óceán?” – és a válasz cseppet sem egyértelmű!
A további útszakaszon szinte bárhol érdemes megállni, de néhány parkban különösen szép kilátóhelyek vannak. Sajnos mi itt kifogytunk az elemekből, úgyhogy képeket nem tudtunk készíteni, de igazán ezt csak ott sajnáltuk, ahol egy viszonylag hosszú partszakaszra le lehetett menni a vízhez. Akkor már vízálló bakancsban voltunk a kisebb túrák miatt. Gondoltam, belelépek az óceánba, ha már a hideg miatt fürdeni nem akarunk (bár volt ott egy bátor férfiú, aki kihasználta az alkalmat, és megválva ruháitól gyors megmártózást vitt végbe, amit meg is örökítettek a barátai a jövő nemzedéknek). Azonban Poszeidón őfelsége fityiszt mutatott, mert persze, majd én, egyszerű halandó fogom eldönteni, mikor lépek bele az óceánba, küldött egy jó nagy hullámot, ami bőven a biztonságosnak tűnő vonalon túlment, úgyhogy elöntötte a bakancsomat a víz és a homok. Két napig szárogattam a cipőmet, ami kellett a további tervekhez, mindenesetre az élmény megvolt, és elmondhatom, hogy ugyan nem léphettem bele az Csendes óceánba, de a végén egy cipőben jártunk.
Az út végére maradt az egyik legszebb látnivaló aznap: a Point Lobos. Ez volt az egyik legszebb hely, ahol a lemenő nap fényénél oroszlánfókák bőgése, és az óceán morajlása tette még tökéletesebbé az egész napot. A környező terület védett, tele kaliforniai ciprusfákkal.
A cédrusok gyönyörű zöldje szó szerint új színt hozott az életembe. A víz, az ég, az állatok, a növények mind- mind annyi új élményt hoztak, ami az egész napot olyanná tette, mintha már egy hétig utaztunk volna. Azt hiszem, ha már nem választottam volna pályát, ez után az út után azt mondanám, festő szeretnék lenni.
