“In a sky full of people, only some want to fly,
Isn't that crazy?
In a world full of people, only some want to fly,
Isn't that crazy?
Crazy...
In a heaven of people there's only some want to fly,
Ain't that crazy? “-Seal-
Először is egy megasztároshoz méltóan “szeretném megköszönni azt a sok-sok szeretetet, amit tőletek kaptam!” Komolyabbra fordítva a szót, tényleg köszönök minden felköszöntést, jókívánságot, I feel so loved! :)
Életem egyik legélménydúsabb szülinapját tölthettem itt, köszönhetően Dávidnak, aki minden kívánságotokat teljesítette, szóval a “sok-sok boldog” megvolt. Mindez természetesen meglepetés formájában, és mindehhez természetesen ragyogó időjárást is mellékelve. (Utóbbi tudtommal genetikailag jár a Jesch családnak – köszönet és hála minden felmenőnek!)
Az egyetlen hír, amit tudtam a hétvégéről, hogy hasonlóan a tavalyihoz, idén is két napig tart a szülinapom (szerencsére anyukám ezt rövidebb idő alatt élte meg). Kezdésképp még annyit tudtam, hogy öltözzek kirándulósba, és 9:19-kor idnul a busz a ház elől. Ok, gondoltam, megyünk a környéken mászkálni egyet, szép ez a város, tele meglepetésekkel. Mikor leszálltunk a buszról, kis séta után egyszer csak az Enterprise-ba tévedtünk, amire akár gondolhattam is volna előzőleg, de nem tettem. Szóval béreltünk egy szép, hófehér Chevrolet Malibu-t, amivel útnak indultunk a nem-tudtam-hova. Mindenesetre már ez elég volt a boldogságomhoz, mert kirándulni jó!
Ekkor jött az első igazi meglepetés, elvisznek vásárolni! Lányok, igen, jól látjátok, a fiúm elvitt csizmát venni - na, azért hozzá kell tennem, hogy ezt előzőleg ki kellett ám érdemelni! Szóval egy igen gyors nézelődés után (hangsúlyozom a gyorsat, mert ez az, ami miatt ez a programpont egyáltalán létrejöhetett) vettünk egész elfogadható áron egy szép, és nagyon meleg csizmát a hideg wisconsini télre készülve.
Vissza az autóba, irány a következő célpont! Kb egy óra után egész szép kis lakótelepre tévedtünk – gondoltam én, mert mint kiderült, nem véletlenül. Megálltunk, és megkaptam a kulcsokat...wow! Kicsit kanyarogtam a néptelen utakon, szoktam a méreteket, és élveztem az automata váltó előnyeit. Kedvem támadt tovább is vezetni, így teljesen stresszmentesen sikerült eljutnunk a nap fő állomásához, Wisconsin legkedveltebb kirándulóhelyére: Devil’s Lake State Park-ba. A csúcson kell abbahagyni, úgyhogy csináltunk pár képet rólam, és a hétvége további szakaszára átadtam a kormányt Dávidnak.
Devil’s Lake nem véletlenül érdemelte ki a legkedveltebb jelzőt, ugyanis a festői tájhoz minden megvan: tó, sziklák, erdő, nagymadarak, stb. Utóbbiról először nem tudtuk eldönteni, sasok-e, vagy mi. Aztán felfedeztük a sziklák között tanyázó keselyűsereget. Közelről elég rusnya jószágok, de amikor repülnek, az lenyűgöző!
Körbesétáltuk a tavat, sokat fényképeztünk – album elérhető a jobb oldali görgőből -, és közben nem tudtam elképzelni, mi jöhet még, ami még ennél is szebb, izgalmasabb. Ha ez csak a bevezetés volt, mi vár még rám?
Először is hazamentünk, és választhattam esti programnak a nagy kivetítős focimeccs és a görög est között. Bármily meglepő, nehéz volt a döntés, mert a Wisconsin Badgers idén különösen jó... volt eddig. Szóval a görög est mellett döntöttem úgy, hogy a meccs elejét és végét is lássuk (szerencsére egy épületben volt mindkettő). A végén nagy izgalmak mellett az utolsó másodpercben Michigan State bravúrosan megszerezte a nyerő pontot.
Azóta vesztettünk még egy meccset, szóval a Rose Ball valószínűleg elúszott, de a görög est legalább jó volt. Nagyon kevesen gyűltünk össze, pedig táncoltunk, ettünk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Egy ciprusi srác szervezte, mondta, hogy már nem ez az első alkalom, és sajnos nem nagy az érdeklődés. Ez meglepett, és ami még furcsa volt, hogy ezekre a rendezvényekre (voltunk már ausztrál esten is) főleg, ha nem kizárólag külföldi diákok mennek el.
Jó későn értünk haza, és csak annyit tudtam születésem igazi évfordulójának napjáról, hogy ötkor kell kelnünk.
A reggeli indulás és autózás kísértetiesen emlékeztetett az Aggtelekre tartó utunkra, amikor szintén alig vártam, hogy odaérjünk, mert a reggel megivott tea, az ugye, egy másfél óra alatt csak ki is akar menni. Akkor még csak erre koncentráltam, és nem is sejtettem, hogy hasonló piros overál is vár rám. Megérkeztünk – végre!- és Dávid közölte, hogy igazából még 14000 láb magasan lesz a célpont. „Ó, milyen jó, sárkányrepülünk!” örültem neki, mire hangos nevetés. Nem, a Skydive ejtőernyőzést jelent. Húha, ez tényleg kaland, és meglepetés a javából! Hát, ha ez van, menjünk!
Először is alá kellett írnunk mindenféle papírt, amiről minden jogunkról lemondunk, vagyis ha bármi történik, nem a cég a felelős, vállaljuk a hiba lehetőségének kockázatát. Ok, aláirogattunk, kicsit fáztam, kicsit remegtem, de igazából nem féltem. Kaptunk ruhát, a szakértők beöltöztettek, csináltunk egy képet, és mehettünk is elsőként. Kis gép várt minket, hasonló, mint az, ami Alive című filmben látható, illetve láthattam pont két hete (nem is értem mi volt a célja ezzel Dávidnak, de angyon forszírozta, hogy nézzünk már meg), csak még kisebb. Szerencsére mi nem az Andokba tartottunk, bár a magasság stimmelt. Gyorsan mentünk is, gondolom a jó időre való tekintettel (ami csoda volt tényleg, mivel egész héten viharos szél fújt) jó sok embert meg akartak reptetni, ezért nem vesztegették az időt. Már felfelé is nagyon jó volt, látni a tájat, és eleve imádom, amikor emelkedik a gép, az tiszta jó érzés! Felértünk, Dávid az első... ez engem megnyugtatott, mert nem lettünk agyon okítva előzőleg. Az ok végülis lehetett az, hogy mindegyikünk párja pont kétszer akkora volt, mint mi, így sok befolyásunk nem lehetett az áramlásba. Mindenesetre nem irigyeltem, hogy ott kell térdelnie a semmi szélén míg rendesen kinyitják az ajtót, meg ilyenek. Az stresszes lehetett... aztán eltűntek, jöttem én, sokkal gyorsabban, előre toltak, elhelyeztem kezem, lábam, ahogy kellett, és már dőltünk is.
Igen, ez a jó szó, nem kell ugrani, csak úgy kidől az ember ... kis hátsó segítséggel. Nem félsz, nincs idő megijedni, egyszer csak repülsz- Őrület! Egyszerűen semmihez sem fogható érzés! Azóta is újra meg újra belegondolok, és szinte érzem-huh! Fantasztikus! Amikor beszálltunk a gépbe a szárny mögött alig kaptam levegőt, ahogy fújt a szél. Attól tartottam, hogy zuhanás közben sem tudok majd lélegezni, de semmi gond nem volt. Csak egyszerűen hasra fekve esel, nézelődsz, gyönyörködsz a tájban, kicsit aggódsz a párod miatt, hogy hova a fenébe tűnt, és élvezed! Az is eszembe jutott, hogy amikor majd kinyitja az ernyőt, ránt rajtunk egy nagyot, de még azt sem. Csak esel, érzékelhetetlen sebességgel, úgy, hogy az az érzésed, ez örökké is tarthat, aztán lassulsz, mert az ernyő kinyílt. Egyébként bámulatos, hogy lehet irányítani két kis kantárral az utunkat. Pontosan oda mentünk vissza, ahonnan felszálltunk. A landolás is teljesen simán ment. Egyszerűen tökéletes ajándék volt! És még ha közben olyan is volt, mintha megállna az idő, a végén meg kell jegyeznem:
Jó volt, jó volt, csak egy kicsit rövid volt!
