„- Itt Rap-001, hívom a tornyot, tornyom a hívót!
- Tengó papa, szevasztok, hej!
- Itt Bábel-torony, nyugi Rap-001, várni kell PJ-93 miatt, már zuhan! ... Földet ért. Leszállási engedélyt megadom.
- Rendben a látási viszonyok kitűnőek, hol a leszálló pálya? Megkezdjük a süllyedést.
- Zuhan a vérnyomásom!
- Radír ellenőrzést kérek.
- Radír rendben.
- T-Boy enged ki a kerekeket.
- Megtörtént MC, imádom a kerekeket.
- Misel mit csinálsz?
- Repülők!”-Rapülők-
Vasárnap hajnali fél 7 felé jár az idő. A beígért eső és szél még csak nyomokban sem képviselteti magát, a keleti horizont felé egy habfehér Chevrolet Malibu hasítja a wisconsini pirkadatot. A két utas kellemes fáradtsággal és várakozással teli izgalommal kémleli a pitymallat első fényeit, melyek varázslatos színűre festik az épp megfelelő helyen tartózkodó egyetlen felhőcsíkot. A vidám mosolyok mögött más-más érzések lapulnak. Az egyik tudja, mi következik majd, magában izgalommal vegyülő félelem sikít éles hangon: „megvesztél ember, cserbenhagysz engem, a belső éned? Hát nem együtt rettegtünk 20 éve akár egy lankás domboldalon? Elfelejtetted már amint kitört rajtunk a frász a pesti hullámvasúton? Repülőgép??? Tudod te, hogy milyen magasan van az???”. A másik boldog mosollyal pergeti maga előtt az előző napi megannyi élményt, és várakozással teli kíváncsisággal tekint az elé, vajon mihez kell az útlevél? Vajon milyen meglepetés vár rá? És vajon pontosan milyen szín is az, amire éppen megfesti a gigászi művész az ég aljára kifeszített vízpára vásznat…
7:25, az autó motorja megáll egy jellegtelen épület parkolójában. A nagy Skydive embléma feszít a táblán, Erika szemei elkerekednek. Mikor megosztom vele, hogy itt csak járművet cserélünk, kicsit még megyünk felfele, vagy 5 kilométert, csak még nagyobb boldogság ütközik ki: „Nem mondod!?!?! KÖSZÖNÖM!!!” Pár másodperc múlva jön az igazi meglepetés: ki is ugrunk… Nem, nem sárkányrepülés az ajándék, hanem tandem ejtőernyős ugrás. Hitetlenkedő tekintet, elakadó szavak, bennem pedig egyre inkább dübörgő félelem. A kezemben úgy jár a slusszkulcs mint Tom Hanks kezében az iránytű a Ryan közlegényben, a kimondott mondatokból próbálom kiszűrni a nagy frekvenciás zavarjeleket… több-kevesebb siker, hiába, a Fourier-transzformáció és a jelfeldoglozás soha nem volt az erősségem.
Belépünk az ajtón, és felhagyok minden reménnyel. Igen, ma repülni fogunk… Mit repülni, zuhanni! Már nincs visszaút. A falon nagy plazma képernyőn vidáman nyilatkozik egy lány az élményről, előttünk pedig már terebélyes adatlapok várnak szignókra. Megérkezik még pár vállalkozó. Csupa lány, egy idősebb nő… Na szép, és csak én fogok elájulni, gondoltam magamban… A papír kitöltése nem növelte jelentősen a komfortérzetet, lényegében úgy 30 aláírás keretében lemondtunk minden perelési jogunkról, külön kitérve minden lehetséges hibára, mulasztásra, és hangsúlyozottan tudomásul vettük, hogy ejtőernyőzni veszélyes…
Papír leadva, átfáradtunk egy másik épületbe. Overall föl, heveder fel, szemüveg a kézbe, megfelelő sisak a fejre, és a két kis csúcsfej máris felszállásra kész volt.
Elvégeztük a tanfolyamot, avagy mintegy 90 másodpercben meghallgattuk, hogy repülőgép ajtóban térdre, kezek keresztbe a mellkason, ugrás után kezek szét, homorít, leszállásnál térd fel, vezényszóra előre rúg, kész. A két tagú személyzet nagyon vidám hangnemben öltöztetett be minket, és már ki is léphettünk a mezőre…
A gép leparkolt a kerítés mellé (képek a cég honlapjáról). Egy igazi kicsi kis szerkezet volt, azt hiszem egy életre felállítva a „legkisebb gép, amivel repültem” rekordját. Az Apollo 13 jutott eszembe:
„Ha egy mosógépet fel tudnának küldeni, az én Jimmy-m azzal is le tudna szállni!”
-Blanche Lowell, Jim Lowell édesanyja-
Az én fogalmaim szerint a gépecske a fémmadarak evolúciójában lényegesen közelebb állt egy mosógéphez, mint mondjuk egy közepes Boeinghez. Ekkor már biztos voltam benne: nem hogy lefelé, már felfelé hányni fogok. Tetézte a helyzetet az, hogy a belső térben elhelyezkedő padon háttal a menetiránynak kellett helyet foglalni. Nesze neked öv, meg fényjelzés… Miközben zötykölődve a magasba emelkedtünk, a minket eregető személyzet magukhoz szíjazott minket. Moccanni is nehéz volt, de ez eléggé megnyugtató volt az adott helyzetben. Aztán egyszer csak megindultunk az ajtó felé… A kicsi csőben még térden is érte a fejem az ajtó felső felét, le kellett hajtani kicsit… Nagy levegő… minden elhalkul, a szemem becsukom. Csak a szívdobbanás hallatszik… Felpillantok. Erika gúzsba kötve vigyorog csillogó szemekkel. Beszív-kifúj… az ajtót felhúzzák előttem, én a párkányon térdelek… csak be ne görcsöljön a forgóm, mint minden nyújtásnál, gondolom. Kicsit előrébb tolnak. A levegő süvít, alattam 4300 méter. 1-2, egy dőlés hátra, egy előre, még egy hátra, majd a nálam jó 30 kilóval nehezebbnek tűnő ugró nemes egyszerűséggel átesik velem a gép szélén… Azt hittem, hogy itt meg fog állni a szívem, és totális pánikba esek. De nem! A tériszonnyal kapcsolatos félelem relé egyrészt kiégett már a Six Flags hullámvasútjain (részletek itt), másrészt: nincs mitől félni! Az ember olyan magasan van, hogy nem érzékeli a földhöz való közeledést, fel sem merül, hogy leesik egyszer csak. 4 kilométer magasan nem magasságnak érezzük az egészet, csak valami kedvező, látványos nézőpontnak (a videó az adott helyszínen készült egy promo ugrásról).
Nincs félelem az eséstől, becsapódástól, sérüléstől, csak a jeges, arcba maró légáramlat, ami egyre hidegebb, ahogy sebességünk ki tudja meddig nő Newton örömére ebben a helyzetben az 50 másodperc alatt. Egy pillanat alatt halálos nyugalommal esek… A legelső gondolatom az volt: „jé, nem félek, azta de nyugis…” Majd jött a többi: „húúú de szép… klassz! De kár, hogy nem pöröghetünk össze-vissza! Hol lehet Erika? De jó lenne fejre állni! Hú, ott a reptér! Jaj, ez meg mi!!!” Kis szorító érzés vállban és a comb körül, na meg egy lendülés a hason fekvésből álló pozícióba, majd még egy kisebb rántás, a gyomrom megáll valahol 30 cm-vel a rendeltetési helye alatt, az ejtőernyő pedig kifeszül fölöttem! Ó, még ez sem félelmetes! Mi a szösz? Siklunk lefelé, elég sebesen, hiszen sokan várnak ma még az élményre. Nagy forduló, egy kis dugóhúzó – messze a nap legfélelmetesebb része -, és közeledő tereptárgyak… Itt éreztem kicsit, hogy a gyomrom felzúdult, de nem volt baj. 4-5 perc ereszkedés, csodálatos táj a felkelő nap sugaraiban, és egy jóleső érzés: megcsináltuk!!!
Elpróbáljuk a landolást – megemlíthette volna a srác, hogy lazít a hevederen a leszállás miatt, majdnem megállt bennem az ütő, amikor egyszer csak lecsúsztam kicsit -, még van fél percünk, majd olyan kellemesen siklunk fenéken a gyepen, mintha csak szánkóznánk. Ketten együtt tuti 200 kiló felett voltunk, de úgy szálltunk le, mint egy tollpihe. Felkelek, nézek az égre, Erika csusszan mellettem a fűre olyan ragyogó arccal, hogy a nap majdnem visszabújt a látóhatár alá. Épp csak lecsatolják, már rohan is jellegzetes vidám tipegésével, és ugrik a nyakamba! Jól van, tetszett neki is, gondoltam magamban, és határtalan boldogan emelem fel ölelésre remegő kezeim. Nem hiszem el!! Kiugrottunk egy repülőből!!!
