„Másnap reggel az idő annyira mocskos volt, hogy alig érdemelte meg a nevét, ezért Dirk elhatározta, hogy inkább Stanleynek fogja hívni.”
-Douglas Adams: A kétség lazaca-
Bizonyára mindenki számára ismerősök az olyan napok, amikor az ember már a felébredés pillanatában tudja: számos agysejtjét megkímélné a stressz fehérjék ostromától, ha inkább fordulna egyet, és még a naptárból is törölné az adott dátumot. Az ilyen napok rendszerint orvul csapnak le – igen gyakran front kíséretében -, és derült égből lesújtó villámcsapásként gyújtják lángra az elképzelt tervek halmazát. Garfield óta mindenki tudja, hogy a statisztikai 1/7-nél sokkal valószínűbb, hogy az ilyen nap hétfő… Az objektivitás kedvéért most tehát megírom nektek az eheti hétfő burleszkbe illő történetét, csak hogy lássátok: nem minden szelet zsíroskenyér esik talpra itt sem. Miközben pedig ezt olvassátok, reményeink szerint valahol Ottawa és Montreal közt szeljük a kilométereket!
Történt tehát, hogy reggel 6:30-kor az elektromos kakas elszabadult, mi pedig a szemünket kinyitva csak azért nem hittük, hogy hajnali 4 van, mert akkor éppen -30 perccel lett volna később a fél5-ös előző felébredésünknél, annyira mélyen meg még Erika sem alszik, hogy a téridő meggörbüljön. Egy kellemes novemberi este fényviszonyai köszöntöttek minket, a félhomályhoz pedig andalító dübörgést kölcsönzött a kint steppelő „Stanley”. Olyan rusnya özönvíz volt, hogy legszívesebben el sem indultunk volna.
A tegnap megkelesztett tészta várta Erikát a konyhában, amely pogácsaként kívánta beteljesíteni földi pályafutását egyetemi csoporttársaink megörvendeztetése végett. A szaggatás megtörtént egy kiürített vitaminos dobozzal, és már épp a sütés jött volna, amikor is elment a villany. Otthon ez nem ért volna meglepetésként, végtére is esett, de itt azért nem számítottunk rá. Leballagtam az utcára megnézni, hogy csak a mi épületünket érte-e a kitüntető figyelem. Konstatáltam, hogy a mellettünk lévő autómosó szalagjánál is tanácstalanul ácsorognak a sötétben – ez amúgy nem lenne baj, ha mindig így lenne, amikor aludni próbálunk. Gondoltuk, hogy felhívjuk az elektromos műveket, mégis mik az esélyek, de ebben a pillanatban Erika telefonja végképp kikapcsolt lemerülő aku miatt, az enyém meg épp 5 perce került töltőre… Várakozván a sötétben mégiscsak igényeltünk volna egy viszonyszámot, mert a pogácsa sütést óhajtott. Újra leindultam, hogy megkérdezzem a benzinkúton, mi a helyzet, ők nyilván telefonáltak már. Az ajtóban belebotlottam a házmesterbe, aki épp információt kapott a hálózat üzemeltetőjétől: „fogalmuk sincs, 3000 embernek nincs villanya”. Mire felértem a szobába, épp újra felkapcsoltak a fények. Ehhez csak az kellett, hogy Erika kimondja a varázsszót: tulajdonképpen 1-ig itthon maradhat, tud tanulni…
Én útnak is indultam, busszal. Beérve az egyetemre felsiettem a laborba, ahol Mike-al be kellett próbálnunk egy szelepet a motorba, hogy vajon passzol-e tökéletesen. Nem hogy nem passzolt, hanem egyenesen felütközött, ami két következménnyel járt: át kell szabatni egy kicsit, és mivel a szelepet kell átszabni, így a rá tervezett peremet („shroud”) hiába méreteztem át pénteken este 23 óráig, mert utóbbi tevékenységnek épp az lett volna a célja, hogy magát a szelepet érintetlenül hagyjuk… Jöhetett hát némi méregetés és rajzolás.
13-ra elkészültem, és a kézzel szerkesztett papírokat egy dossziéba csapva el is indultam a szomszéd épületbe, ahol elvileg a kinézett labor képviselői 13-tól tartanak fogadóórát. A markánsan fújdogáló szél pár méterre a céltól egy marcona fujtatással megfosztott a papíroktól, amik vidáman – és szélsebesen -gyorsulási versenyeztek a járdán. Szerencsére ez volt az egyetlen példány a több órás munkából, hiszen nem nyomtatott dokumentumról beszélünk (a lekerekítés spline görbéjének SW-be való beszerkesztése nagyobb macera lett volna, mint amennyi indokolt jelen helyzetben). Én első meglepetésemben beragadtam a rajtnál, mint Usain Bolt Pekingben, csak vele szemben később sem gyorsultam fel túlzottan. Szerencsémre a sövény megfogta a rakoncátlan kis vitorlákat, amik így csak foltokban nedvesek lettek.
Beérve az irodába, nem várt senki… A szomszéd szobában azt mondták, hogy sokszor nincsenek is itt, inkább írjak nekik. Mivel szerdán hajnalban „elmentünk majd” Kanadába, így nekem igen fontos volt, hogy kedden legkésőbb le tudjam adni a rendelést az átalakításra. Visszaérve az egyetemre, írtam egy mailt, amire 5 percen belül jött egy sajnálkozó válasz, és hogy mindjárt intézkednek. 5 perccel később kérték a mobil számom. Azon mobilomét, ami otthon pihent a töltőn… Nem volt mit tenni, spuri haza, ami most nehezebb volt bicikli nélkül. Kilépve az ajtón, megláttam 2 buszt is a távolban. Pontosabban az egyik egész közel volt. Nosza: futás. Az időjárás kedvezett, ugyanis a szembeszélben vigyázni kellett rá, nehogy túl magasra szökelljek – eben a kosárlabdánál nem túl jól kamatozó súlypontemelkedésem sokat segített -, mert a végén még elvitorláztam volna a Michigan-tó fölé. Mire befutottam a megállóba, a busz elkanyarodott egy sarokkal korábban. Sebaj: ott a másik. 5 percet vártam, hogy közeledjen, ő pedig balra távozott szintén egy sarokkal előttem. Ok, gyors séta, végülis így sem több 10 percnél az út. Mindez 2-kor, amikor is 2:25-kor kezdődött a témavezetőm előadása.
2:10-kor otthon bekapcsoltam a laptopot nagy sietve, hogy vissza tudjak írni. Persze az ASUS Express rendszer nem találta a wifi-t, ezért újra indítás és operációs rendszer kellett. Belépve egy e-mail fogadott, ami 5 perccel távozásom után érkezett: a munkatárs már az irodában van, elnézést a késlekedésért… telefon mégsem kell. Bicikli, tekerés be, szelep felvétele, irány az iroda. Közben elkezdett újra csöpögni az eső…
Innentől tulajdonképpen jól alakultak a dolgok. A szelep kész lesz jövő hét elejére. Mondjuk még ez is érdekes lehetett volna, mert 10 perc után derült ki, hogy valami misztikus oknál fogva újat akart gyártani a fickó a bemutatottak alapján, holott mi csak egy kicsit le akarunk metszetni belőle.
Ennyi elég is volt, haza indultam és megnéztem az első Big Bang részt… :)
