Több, mint két hét után épp itt az ideje, hogy beszámoljak az USA-beli első benyomásaimról. Eddig csak filmekből és mások elmondásai alapján volt elképzelésem az itteni hétköznapokról. A filmek szeretnek a szélsőségekben mozogni: vagy a nagyon gazdag réteget, vagy a nagyon szegény negyedeket mutatják be, a hétköznapi lét a rendezők számára unalmas… A kicsit értékelhetőbb elbeszélések alapján pedig Tucsont és Floridát ismerhettem meg távolról, de azok meg innen olyan messze vannak, mint Róma Helsinkitől, és most már gyanítom, a különbség is legalább akkora.
A elején, kicsit meglepett, hogy egyáltalán nem éreztem idegennek magam. Dávidnak is köszönhető az, hogy a repülőgépről leszállva mondhatni, otthonosan mozogtunk, de ami még inkább meglepett, hogy egyébként sem volt idegen a környezet. Ebben a filmek nagyon sokat jelentenek. Tényleg pont olyan minden, mint amit átlag sorozatokban látni. Létező jelenség a csoportos bőrmellényes motoros banda, a csőrös kamion és a Dodge, mint népautó. Az utcák, a felfestések, a közlekedési táblák szerencsére minden államban egyformák. A szabályok kicsit mások, mint nálunk, de végülis ez is egyfajta logikát követ. Ami sokkal inkább meglepett, hogy a város nem csak a majdnem mindenhol felfestett bicikliutak miatt érdemelheti ki a biciklibarát jelzőt, hanem a közlekedő autósok miatt is. Rendkívül odafigyelnek ránk. Sokszor fordulhat elő, hogy háromsávos úton kell balra fordulni a jobb oldali biciklisávból. Először paráztam, mi lesz belőle, de még a kamionosok is lelassítanak, hogy válthassak sávot, és ha tétováztam is megvártak dudálás és kiabálás nélkül.
Az első napokban kicsit szomorúan könyveltem el, hogy itt nagyvároshoz méltőan nagy a forgalom, mármint bent a városban, így itt sem fogok sokat vezetni. A városból nagyon ki kell menni ahhoz, hogy a Született feleségekhez hasonló környezetet lássunk, pontosabban ahhoz csak alulról közelítve hasonlót, mert olyan puccos házakat itt nem láttam. Viccesek azok a kis zászlós postaládák, amik tényleg minden telken ugyanolyanok, és a belvárosi parkolóórák, amikhez akkora parkolóhely tartozik, amire még én is be tudnék akár párhuzamosan tolatva is parkolni. Ez utóbbi egyébként teljesen indokolt. Az első mondataim között hangzott el, hogy itt minden olyan nagy. És tényleg, pont ahogy a filmekben, a lakosság felének óriási pickup-ja van, a másik felének meg csak kihasználatlanul óriási négykerekűje. Az összes konstrukció között a legértelmezhetetlenebb számomra a rendőrautó, ami öt személyes (szintén filmekből ismert) szögletes jószág, de olyan nagy, hogy azt tényleg látni kell, képernyőn nem jön át. Nem tudom elképzelni, ezt a környezetet egy japán hogyan tudja adoptálni, de még nekem is zavaró az, ahogy itt a hellyel vagy az energiával bánnak, még akkor is, ha ez a város valóban egész európai. Ezt támasztja alá, hogy a tömegközlekedés az ország egyik legjobbja, ami csak a menetrendről nem mondható el, illetve annak prezentálásáról, mert az minden emberi logikát mellőz. Viszont rendszeresen járnak a kis hibridbuszok, amikkel akár biciklit is lehet szállítani plusz költség nélkül. Nem tudom, a kemény télre való tekintettel, vagy egyoldalú kényelmi célból, de minden blokknál, vagy legfeljebb minden második blokknál megállnak, ha van le- vagy felszálló. Egyetlen buszozásunk alkalmával nem volt ebből rossz élményünk, inkább csak pozitív, de el se akarom képzelni, mi lenne, ha a 86-os, vagy a 7-es busz közlekedne így otthon!
A kissé európai vonásokhoz hozzátartozik, hogy rengeteg Zimmermann-hoz vagy Wagner-hez hasonló németes hangzású névvel találkozni (utóbbit például a focicsapat névsorából vettem, ahol a bevándorló germán, kelta és viking vérnek köszönhetően a szokottnál kirívóan nagyobb a fehér játékosok aránya-azaz nagyobb, mint 10%). A német életérzést erősíti az egyetemi diákközpont étterem-sörözője, ahol középkori hangulatot idéznek a lovagi freskók, a gótikus betűkkel felírt német idézetek, és a Németországban felnőtt munkatársam véleménye is, hogy egész jó itt a sör.
Ami engem meglepett a tejtermékek hazájában, hogy nem kapni olyan finom tejet, mint otthon. A többi tejtermék jó: van nagyon jó tejföl, Buttermilch, finom a cottage cheese, a sajtok, de a tej... némelyik, mintha víz lenne némi kellemetlen mellékízzel. Szerencsére ebben is jeleskedik egyetemünk, ugyanis az egyetem Élelmiszertudományi Tanszékének saját boltjában egész tejízű a tej, és a környező épületek istállószagából feltételezem, hogy tényleg van köze tehenekhez is. Itt kanyarodnék el az Amerika ergo műkaja sztereotípiához. Nem teljesen, de jól megalapozott. Mindent sikerült ingyen kipróbálnom ahhoz (tanszéki piknikról maradék hamburger és chips, autókölcsönzós fánk, doktoráns szemináriumi cookies), hogy megállapítsam, a nálunk kapható műkaják egyike sem közelíti meg természetellenességében az ittenit. De hozzá kell tenni (és ismét egy német vonás), hogy külön bolt van a bio cuccoknak (itt „organic” jelzővel illetik), lehet azt is venni jó drágán, de nem muszáj, mert lehet úgy is vásárolni, hogy pont olyat főzzek, mint otthon, mert fűszerek, alapanyagok ugyanolyan áron kaphatók, vagy inkább olcsóbban, mint nálunk. A kiszerelések mások, a márkák szintén, és jóval többen is vannak, ezért az első bevásárlás rekordidejűre húzódott, de mindenből találtam megfelelőt. Összességében itt is szeretik a fűszeres ételeket (hála a sok bevándorló ázsiainak és mexikóinak), úgyhogy nincs semmi probléma, ha az ember tud főzni. A gyorskaját viszont gyorsan meg lehet unni: szendvics és mexikói kaja van mindenhol. Itt akad gyros-os és thai vendéglő is, de zömében drágábban. Étterem pedig tényleg van mindenféle... még drágábban (azért az otthoni éttermi árakat nem múlja felül).
Ha már kajáról beszélünk, szeretnék szót ejteni az elhízás, mint népbetegség és az USA kapcsolatáról- egy újabb sztereotípia, amit nem látok teljesen megalapozottnak. Édesanyám jegyezte meg egyszer, néha azért is jó feljönni hozzánk a fővárosba, hogy az ember egy kis önbizalmat nyerjen, mert „mennyi nagyon kövér ember él Budapesten!” Szerintem itt is csak a mintavételezési helytől függ a vélemény. Az egyetemen mindenki teljesen normális. A sportcentrumokban a fiúk nem, de az a másik véglet. A lányok viszont többnyire egészségesen sportosak, nincsenek csontkollekciók, de nem is túlsúlyosak. A focimeccsen a közönséget elnézve viszont már egészen igaznak mondható ez a népbetegség dolog. Aki itt elhízott, az aztán nagyon! -ami nem is csoda, ha minden szünetben újabb és újabb zsíros hot-dogért indul a nép, és tényleg megállás nélkül ilyeneket eszik. Mindemellett az átlagmagasság a németországihoz hasonló, úgyhogy ha az elhízás a közvetlen környezetemben nem is jellemző, azért kicsinek érzem magam.
Említettem a „másik véglet”-et a fiúk esetében. Ez borzalmasan irritáló jelenség. Az egyetemi korosztály fiainak nagy része férfidezodor reklám minőségűre gyúrja magát, amit természetesen nem azért tesz, hogy aztán pólója, vagy akár csak mellszőrzete alá rejtse. Úgyhogy jó időben a város kellős közepén is félmeztelenül szaladgáló ifjakkal van tele az utca. A szebbik nem ellenben európai szemmel nézve igénytelen. Egy normálisan felöltözött leányzót sem sikerült találnom, pedig egy idő után kifejezetten kerestem. Mindenki sportos, de legtöbben abban is hanyagok. Rövidnadrág, és egyszerű T-póló a menő, többnyire utóbbi az egyetemi színekben. Még ezt is lehetne nőiesen hordani, de ők ebben nem igazán motiváltak. Amit a Szex és New York nézői láthatnak, az valószínűleg egészen szűk réteget képvisel. Annyi egyszerűen öltözött embert, vagy szakadt, rozsdás autót még nem láttam, mint itt. Úgyhogy azt, hogy a külsőségekre adnának, nem mondhatom el az átlag emberről.
Utolsó megjegyzésem a külsőségekhez: ha valaki ismer, tudja, hogy ha a szempilláimat is kifésülöm, annyira készülök valahova, a hajam akkor sem találkozik fésűvel. De még így is totál rendezett a fejem az itteni átlaghoz képest: egyszóval katasztrófális a helyzet frizurák terén. Hiába, itt sok a szőke és kevés a fésű!
