„That's football guys, that's all it is!”

-Any given Sunday-

Vannak dolgok, amikhez nagyon értnek az amerikaiak. Ezek közé tartozik a sportesemények lebonyolítása és a megfelelő körítés, hangulat megteremtése, valamint az egyetemeken az együvé tartozás érzésének már-már fanatikus szintre emelése. Beléptél a kampusz területére… ezzel véged van: nem vagy már olasz, magyar, japán, kínai, amerikai… piros vagy fekete póló feszít rajtad, büszkén veszed le a polcról a „W”-s termékeket, mert ide tartozol: borz vagy, Badger, az ország egyik legjobb „a világ legfantasztikusabb” felsőoktatási intézményének építőeleme és az ezt országos szinten reprezentáló bajnokesélyes futballcsapat szurkolója! 83000-s stadion, 77000 néző (ez nem konferencia meccs volt, ezért is lehetett pár üres hely), vörös szőnyegként hömpölygő tömeg, vadászrepülők, egész pályás amerikai zászló, zenekar, speaker, rock’n’roll és egyszer csak azon kapod magad, hogy nem csak illendőségből, hanem őszintén ugrasz fel ordítva Russel Wilson megindulása láttán: menj, menj, menj, óóóóóóóóóóóóóó!:) Ez a foci itt… nem csak egy sport… (emiatt ez a sztori mind a kettőnk szemszögéből megírásra kerül, képek, videók sajátok, kivéve a hivatalos összefoglalót és a jump-ot a diákszektorból)

Már előzetesen érezni lehetett, hogy óriási jelentőséggel bír itt minden egyes mérkőzés. Az egész napot áthatotta a hangulat, útlezárások, parkolók kialakítása, mezben, piros pólókban mászkáló diákok. Óhatatlanul is bele-bele botlottunk információkba, így megtudtuk, hogy a csapat brutálisan jó. Az egyetemi bajnokságok krémjét reprezentáló Big Ten csoport bajnoki esélyese. Tavaly meccsenként átlagosan 41,5 pontot szórtak, volt olyan találkozó, amin a már-már illetlenség felső határát karcoló 83 pontot is elérték… Ehhez jött az új sztár irányító: Russel Wilson, de volt olyan játékos, aki egy évvel elhalasztotta profi baseball(!) karrierjének kezdetét, hogy újra nekifusson a bajnoki címnek. A meccset adta az ESPN is, mi pedig csak annyival készülhettünk, hogy beszerzünk megfelelő ruhadarabokat, nehogy kihajítsanak a stadion környékéről is.  

Este 6-kor indultunk otthonról. Hazafele menet éppen szembe jött velünk rendőri kísérettel a csapatbuszok konvoja. Ezek a srácok itt profi sztároknak kijáró megbecsülésben részesülnek! A város már csak egy dologról szólt… Mindenki megfelelő ruhában, a kocsik kígyózó sorokban kerestek parkolóhelyeket. Minden lakástulaj 10-15$-ért helyet kínált saját udvarában, ezt a ház előtti táblákon hirdette. Az utcafrontokon, teraszokon, parkolókban kihelyezett piknik pontok létesültek, forogtak a steak szeletek, dőlt a dobozos sör, szólt a rock és a hip-hop. A stadion környéki diákszövetségek épületeiben előkerültek a tölcséres sör itatók, a teraszokon is lógtak a már nem túl szomjas hallgatók, és koncertekre való hangfalak rezgették meg néha az ember dobhártyáját! A már kevésbé mozgékony időseket „shuttle”-ként üzemelő golfautók szállították a stadionhoz, ami mellett egy nagy füves területen nyújtózkodott Badgerville… Színpad, kivetítő, sörsátrak, hot-dog, stb.  

A Camp Randall stadion egyszerűségében is lenyűgöző méretű objektum, amit kezdésre szépen megtöltött az igencsak népes közönség. Bevonult, mit bevonult, végigmasírozott mindenen különböző formációkban a hatalmas létszámú zenekar, majd utána egészen meglepő monumentalitásba csapott át a kezdés… Már-már világbajnokságon, olimpián, vagy profi liga rájátszásban érezhettük magunkat. Az egész pályát beborító amerikai zászló kiteregetése közben felcsendült a himnusz, meglehetősen impresszív előadásmódban, záróakkordként pedig 3, kötelékben elhúzó vadászgép jelent meg a stadion felett tökéletes időzítéssel… Az ember pedig beleborsódzott… Hihetetlenül lenyűgöző az egész.  

Jöhetett a mérkőzés, ami az ellenfél módszeres megsemmisítéséből állt… Támadóink úgy futottak át a védelmen, mint kés a vajon. Az első félidő végéig mindössze egyetlen-egyszer kényszerült a Badgers 3rd down-ra, amúgy 2-ből mindig megoldották. 30 perc játék után 37-3 állt a kijelzőn, némi csalódást okozva nekem, mert immár negyedszer voltam meccsen, és mindegyik tökéletesen egyoldalú volt. A csalódást azonban jótékony fátyollal takarta be az afelett érzett öröm, hogy micsoda játékokat láttunk, valamint hogy Erikát mennyire megérintette az egész atmoszféra! Szebbnél-szebb megoldások, briliáns futások, óriási blokkok jellemezték a meccset! Noha számunkra a taktika cseppet sem átlátott, mégis, laikusként is értékelhető számos akrobatikus megmozdulás. Kiemelkedik az alábbi összefoglalóban is látható majd félpályás TD, melyet az ellenfél védekezése láttán egy pillanatra némiképp tanácstalanná váló, közönség által rendszeresen éltetett irányító követett el egy improvizáció keretében, zseniális helyzetfelismeréssel.  

A UNLV összetört teljesen, már a legegyszerűbb passzokat is elejtették, egy alkalommal 4 és 23-al sikerült egészen a saját 1 yardosukig visszaszorulniuk, hajszálra voltak egy safety-től. A negyedik negyed sajnos unalomba fulladt, az edzői stáb lehetőséget biztosított a peremembereknek is, akik aligha szereztek helyet maguknak ezzel a teljesítménnyel. Pontig sem jutottak, az ellenfél pedig a totális megsemmisülést kikozmetikázta egy arcpirító vereségre: 51-17. A nagy hangulatban kicsit kiábrándító volt, hogy látván a fejleményeket, az utolsó 15 percben nagyban kiürült már a lelátó. Hiába na, túl hosszú a meccs… 

Egy dologgal nehéz megbarátkozni európai szemlélőként továbbra is: a sok megállás, játékmegszakítás, amelyekben különböző eseményekkel szórakoztatták a nagyérdeműt. Volt ismét veteránok előtti tisztelgés – felállva tapsolt a publikum egy hazatérő afganisztáni harcosnak, és tisztelgett mindenki előtt, aki a hazáért szolgálatot teljesít a világ bármely pontján… -, valamint az egyetemi atlétikai program Dicsőség Csarnokába belépők köszöntése is. Itt nem kisebb neveket ünnepelhettünk, mint az egyetemi csapatok korábbi oszlopos tagjai: Carly Piper – olimpiai bajnok úszó, számos evezős, és végül egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy az egyik legnagyobb amerikai jégkoronglegenda, Chris Chelios integet a gyepen… Tisztelet, szórakoztatás, közösség építés, show… Néha megénekeltették a nagyon lelkes diákszektort, 

máskor a kabalafigura és a cheerleader-ek emelték az est fényét.  

Ami pedig minket illet: nem csak én, de Erika is határtalan örömmel és lelkesedéssel figyelte az eseményeket. Az első 2 perc gyorstalpaló szabályismertetője után a játék minden elemét tudtuk élvezni mind a ketten, és teljesen elhatalmasodott rajtunk az idetartozás érzése… Ahogy el is hangzott a szünetben:  

Most érzem, milyen jó lesz itt nekünk! – Erika

Egy másik idézettel kell zárnom a gondolatokat: 

A futball [itt] nem pusztán élet-halál kérdése, sokkal több annál!