"When once you have tasted flight, you will forever walk the earth with your eyes turned skyward, for there you have been, and there you will always long to return."

Az egyetemi fogadólevél, a szállás és az odaítélt ösztöndíj birtokában elérkezett az idő egy a korábbiakhoz képest pofonegyszerűnek ígérkező teendő elvégzésére: az utazás megszervezése jött. Pontosabban azt hittük, hogy még jól meg is előztük a majdan elérkező időpontot úgy január közepén, de néhány rááldozott óra  nap után kiderült, hogy bizonyos dolgokat nem lehet elég korán kezdeni! Tovább után belvárosi túra, fantom iroda és hezitáló ügynökök sora!

 

Noha még nem született külön post Madison városáról, azért érezhetjük már, hogy viszonylag szegényes a kínálat a Madison – Amszterdam, Madison – Frankfurt és Madison – London járatokat illetően. Mivel hasonlóan bőséges választék áll rendelkezésre a Budapest – USA közvetlen vonalak tekintetében, így elkerülhetetlennek látszott a két átszállás, melyek véletlenül sem egy kontinensen történnek meg. Utóbbi tény azért érdekes, mert az amerikai nemzet paranoiájának köszönhetően azon reptéren, hol lábunk először érinti meg az USA talaját, fel kell vennünk a csomagokat is. Mindezt azért, hogy az országba bejelentkezve – papírok bemutatása, retina-scan, ujjlenyomat - vissza is adhassuk őket a következő gépre felszállván. Ez a legutóbbi kalandom alkalmával Los Angelesben a két terminál közti komoly és egyáltalán nem vágyott túrát is magában foglalt. Mivel jelen esetben nagyságrendileg 4 nagy bőröndről, 2 kézitáskáról és egy laptopról beszélünk, azaz gyakorlatilag a saját önsúlyunk mintegy 70%-ról, így felettébb indokoltnak tűnt eme hercehurca lehetőség szerinti elkerülése.  

A fentebbi szándékot szilárd elhatározássá érlelte az első körben végrehajtott néhány keresés. A térkép alapján a Grönland és észak Kanada feletti szájtátós nyálcsöppenést követő Chicago-ba való érkezést, majd egy kis repülést vártam volna, ám ez nem így történik. Volt olyan megoldás melynek keretében egy egész kiadós trans-USA túrában részesül a kedves repülő: Denverből kell visszakanyarodni – a felszín érintését követően -, ezzel az össz repült kilométerek számát mintegy 4000 km-vel megtoldva a képzeletbeli közvetlen úthoz képest. Szeretünk magasra menni, messze látni, de azért van egy határ. Főleg az ionoszféra anyagi oldalról: ezek a Madisonban landoló járatok bizony a plusz mérföldek és plusz reptéri illetékek miatt igencsak drága mulatságok, 300e Ft környékén és még azon is túl mozognak.  

Adódott hát a logikus következtetés: irány Chicago, és a legendás O'Hare terminál, majd onnan valamiféle tömegközlekedés. Szerencsére a filmekből jól ismert szürke távolsági buszok – melyek mindig épp akkor csukják az ajtót, amikor a szökésben lévő delikvens lélekszakadva átveti magát a szabadságot jelentő küszöbön – egy példánya éppen a terminálról indul és a University of Wisconsin-Madison központi épülete előtt tesz le. Mindezt fejenként 30$-ért teszi. Egy ideig tartotta magát az elképzelés, de aztán ezt is átgondoltuk: minket a kerekes bőröndjeink fognak üldözni néha a sarkunkra taposva, és nem igazán szeretnénk lerázni őket. Este 8 felé a fentebb már vázolt két szekérderéknyi ipari málhával lekutyagolni egy jellemzően sötét – már ha a tucsoni közvilágítás masszív hiányából extrapolálok - és ismeretlen város utcáit nem éppen álomszerű belépő. Nem is beszélve arról, hogy milyen nehézségeket vethet fel a csomagok felpaszírozása. Ha nem busz, hát személyautó! És a harsonák felzúgtak, konfettieső hullt alá az égből lelki szemeink előtt, amint a fejünk mellett lévő kis buborékban felvillant az odarajzolt villanykörte eme nem túl eredeti ötlet megszületésével: kész az utiterv.  

A Chicago-Madison autózás leszervezése külön postot kap, mert érdemes alaposan utánajárni ezen kihívás buktatóinak is, másrészt pedig átlépném azt a kritikus karakterszámot, amely már nem teszi lehetővé a post elolvasását a reggeli kávé és/vagy a főnök hátunk mögött való két elsétálása közt nyíló olvasási időablak során. Vissza tehát a repülőjegy foglaláshoz, mert hiába választottunk egy frekventált uticélt, a problémák ezzel csak sokasodtak... 

Az internetes foglalásnak nekiveselkedve a kezdeti lelkesedés üstököse hamar hosszú csóvát eresztett: már az időpont kiválasztása sem volt lehetséges, hiszen 2011 januárjában nem kaphatunk jegyet egy még be sem jelentett 2012 augusztusi gépmadárra. Nincs mit tenni: lehet menni személyesen egy irodába. Balga mód egy kb. 30 perces procedúrára számítottam, mikor egy ismerős által javasolt, direkt diákoknak segítő repülésügyi szakreferensekkel ellátott jegyelosztó központot kerestünk fel. Első meglepetésemre a kiadott ár karcolta a 180 ezret, amit nem akartam elhinni, mivel a neten fél éves távra 130-140e-s árakat is sikerült találni. Bizalmunk elnyerése terén csúfos kudarcot vallott az ifjú hölgy a számítógép túloldalán – ebben alighanem szerepe volt az erőfeszjtés teljes hiányának is -, mert elsőre nem is értette céljainkat, másodjára pedig nem tudta, mi is az üdvözítő megoldás. Végül tetézte a dolgot azzal, hogy ránk hagyta: ha van olcsóbb jegy, nézzük meg a neten, mert ő a hivatalos nyilvántartásban nem lát ilyet, de lehet, hogy nekünk van igazunk. 

Tovább állva benéztünk még kettő irodába. Pontosabban 1 irodába, és egy helyre, amit az egyik netes felület címként adott meg, de a címen nem találván irodát érdeklődésre telefonon tájékoztattak minket, hogy az nem irodai cím – mert az nincs – hanem csak a cég bejegyzési címe...  

Az a probléma, hogy 1 éves jegyre volt szükségünk, jelentős ellenállást váltott ki mindenkiből, melynél csak a tancsátalanság volt nagyobb. Őszintén szólva egy helyen sem – beleértve az imént említett telefonbezsélgetést is - igazán tudták elmondani, hogy mi is az eljárás ilyenkor, legalábbis nem úgy hogy tökéletes bizonyossággal értsük. Az egyik társaság ügynöke telefonon érdeklődött főnökénél, elénk kanyarított egy nagy számot, és azt mondta, hogy valahogy majd módosítani kell később a visszatérési dátumot. A „valahogy majd” szófordulat után nem is volt kérdés, hogy „valahol majd” máshol veszünk jegyet. Ekkor már ráment 1 nap az előzetes kutatásra, és egy délután a városban bolyongásra. Mint az egyszeri felhasználó, aki legvégső elkeseredésében elolvassa a használati utasítást, én is utoljára fordultam a triviális megoldáshoz: Morea Travel... Nagybátyám ajánlásával – céges ügyeiket ott intézik mindig, beleértve az esetleges BL meccsek helyszíni megtekintést is – ők intézték arizonai repülésemet is... Telefon, befáradtunk, majd 30 perc múlva ki két jeggyel és egy számlával. A megoldás egy tetszőleges decemberi járat lefoglalása volt a Lufthansánál. Ezt a dátumot egyszer lehet módosítani - ezt ők megteszik majd, nekünk nincs vele dolgunk -, amit december elején már megtehetünk jövő augusztusra, és mindenki boldog! Az ár így is 165e volt, ami drágább, mint egy akciós Chicagoba repülés két hétre, de kevesebb, mint amit máshol fel tudtak mutatni. Ráadásul az ügyfélszolgálat parádésan gyors, kedves és közérthető. Mindenkinek csak ajánlani tudjuk!  

Január 17-ét írtunk ekkor, és a képzeletbeli tervünkben ekkor már volt egy lakásunk Madisonban, ami csak arra várt, hogy Chicago-ból odaérjünk!

Címkék: repülés chicago madison morea ohare wisconsin blog

A bejegyzés trackback címe:

https://wisconsin.blog.hu/api/trackback/id/tr313119795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása