„Minden jókor jön annak, aki várni tud!”
-Kutuzov /Háború és Béke/-
Ha kellene mondanom 10 szót, ami jellemzi az elmúlt évemet, akkor a várakozás feltétlen szerepelne a leosztásban. Várakozni sokféleképpen lehet és sok dologra is. Például az olvasók már várhatják, hogy a pályázási procedúráról áttérjünk a tényleges USA infókra – ez ezzel a posttal meg is történik -, én a gépelés közben várom a közelgő éjszakát, amikor pedig mind a ketten várjuk a felszállás pillanatát, vagy csak simán lehet várni Godot-ra. De várjuk például a Trónok Harcának második évadát is tegnap óta… Mégis, egyvalami közös a várakozás mechanizmusában tárgytól függetlenül: akkor a legrosszabb, ha valamiért már túl vagyunk a remélt beteljesülés előre jelzett időpontján, illetve a téttel egyenesen arányosan exponenciálisan nő a mértéke. Tovább után egy idegőrlő hónapról és a kétszer eljövendő beteljesülésről!
/A nap zenéje Meat Loaf és Cher, csupán mert jó!/
A meghívók birtokában a már korábban taglalt módon be kellett nyújtanunk a pályázatot. Ehhez még időpontot kellett egyeztetnünk Stépán Dékán Úrral, aki egy kedd délutánon méltónak talált minket az ösztöndíjra, és 1,5 órát áldozott ránk drága idejéből. A kedélyes és roppant meleg hangú találkozón – amikor is a Dékán Úr először találkozott Erikával – kiderült, hogy pártfogónk lánya Erika évfolyamtársa volt, illetve hogy senkinek nem olyan egyszerű ajánlást írnia. 3-an üldögéltünk Dr. Stépán gépe előtt, és közös kútfőből megszültük a hiányzó két dokumentumot.
Mindent összerakva, csatolva, megírva – a scannelés nem volt egyszerű, de hát az soha nem az, mert széles az egyetemen kevesen mondhatják el magukról, hogy 13. szintű varázslók, akiknek különleges képessége a scannelés tudományának birtoklása -, elküldtük az e-maileket.
Volt néhány igen pozitív előjel: Stépán Tanár Úr azt mondta, hogy akinek eddig írt ajánlást, az a 3-4 ember mindig pozitív visszajelzést kapott, de azért inkább jellemző a biológia-orvos vonal az ösztöndíj kapcsán. Továbbá az az illető, akitől mi hallottunk a lehetőségről, 3 nap alatt kapott elfogadó választ. Ez utóbbi teljesen irreális várakozásokat ébresztett bennünk, a türelem húrjait roppant rövidre feszítettük… Magunk is felállítottuk azt a munkahipotézist, miszerint ha egy egyetem már méltónak talált minket, és rendelkezésünkre bocsátotta a szükséges dokumentumokat, akkor alighanem nem itt bukunk el. A kiindulás tehát az volt, hogy ez már csak formalitás, és pár nap után jön a válasz.
Az izgatott ember hajlamos valami kényszeres, ámde roppant felszínes nyugalmat magára erőltetni. Mindehhez egy jól felépített eszmerendszert is támaszt rendszerint, csak hogy saját magát meggyőzze. Mi is így tettünk, de stresszes alapjellemünkből adódóan ezt az egész mesterséges pszichikai környezetet mintegy 2 nap alatt vesztettük el. Mondhatnánk az őszből tél lett, a télből tavasz, majd a tavaszból nyár… de igazából csak a postázás után a hétfőből kedd lett, majd a keddből szerda, stb. És a hónapok hetek csak teltek, sorrendben 3-an.
A gondolatvilágunk egy egészen hangyányit egysíkúvá vált – nem, nem úgy ZS -: kaptunk-e e-mailt? Mivel Arizona – ahol a bíráink élnek – 9 órával van eltolódva hozzánk képest, így minden reggel izgatottan klikkeltünk, majd csalódottan tengettük az időt késő délutánig. A növekvő feszültséget jól jelezte, amikor jómagam néha az F5-t nyomkodva üldögéltem a gép előtt ottani idő szerint hajnali 4-kor, hátha… Elalvás előtt még e-mail, felkelésnél az első mozdulat valami adathordozó felé nyúlás volt, de a párkányon minket idegesítő galambtól is levelet vártam már a végén…
3 hét után egyszer csak nem fogadott hívás várt a telefonomon, mellette egy SMS a Dékántól: hívj vissza! Ilyet sem gyakran kap az ember, ahogy a tanszéken Csabi egy egész más kérdésre válaszolta is:
Nem tudom, én nem kapok SMS-t a Dékántól…
Rosztoczy-éktól e-mail érkezett, melyben lényegében az volt a központi érdeklődés tárgya, hogy mi vajh együtt utazunk-e, és itt az együtt utazás alatt elsősorban a közös albérletet értették. Ez esetben ugyanis – teljesen korrekt módon – 2x-nyi ösztöndíj helyett 2x-1 lakás költségei ésszerűbbek lennének. Kevés mondat közben csuklott el annyiszor a hangom a dobogó szívemtől, mint amikor mindezt a CH épület hátsó lépcsőin felrohanva Erikának elhabogtam… Ekkor már szinte kitört az ünnepi hangulat, de hivatalos levél nem érkezett még egy darabig. Emlékeim szerint 10 napig – mondanom sem kell, hogy a végére már elkönyveltük, hogy biztos van valami gond, nem lesz ez így jó… -, amikor is 1 hétfő reggel telefonálhattam:
„Csak nem egy jövendő madisoni lakossal beszélgetek, aki emellett xxxxxx $ tulajdonosa is?”
Leírhatatlan az az öröm, amit akkor éreztünk. A hetet végigünnepeltük annak rendje szerint… A hajó révbe ért, gondolhattuk, holott még csak a beszálló kártyát kaptuk meg. És innentől jött még rengeteg dolog, amik a továbbiakban érkeznek a hasábokra… Október 11-et írtunk eme jeles napon: vitorlát bontottunk…
