Tartsunk egy szusszanásnyi szünetet az előkészületek taglalásában! A bevezető postban már utaltam rá, hogy ezen blog hasábjain megosztjuk majd európai kiránduló élményeinket is, mert mi magunk is hasonló oldalakról szerezzük az információt, így tartozunk ennyivel kalandvágyó turista társainknak! Egyszersmind miként Gaben az Üvegtigrisben:
- Hanem arról, hogy ez egyfajta küldetésem nekem.
…küldetésnek tekintjük, hogy mindenkit meggyőzzünk róla: kirándulni jó!
Időrendi sorrendben haladva az első igazi nagyobb mászásunkkal kezdjük, melynek során a Garda-tó fölé magasodó Monte Baldo-ról alászállva felemelkedtünk a lélegzetelállító panorámát elénk táró Monte Altissimo-ra. Ezen alkalommal még szerepjátékos nyelven szólva 0. szintű hősök voltunk: nem csak tapasztalat pontjaink nem voltak, de előzetes tervünk, megfelelő felszerelésünk, térképünk és más egyéb sem. Az útvonal jellegéből adódóan azonban ez semmiféle gondot nem jelentett: a minimális állóképesség elegendő a teljesítéshez, ráadásul mindig van másik embercsoport is látótávolságon belül a hely felkapottságából adódóan baj esetére. Tovább után gyere, gyere ki a hegyoldalba velünk!
Az utazás nem jöhetett volna létre, ha nincs Máté és Zita: Olaszországban dolgozó kedves unokatestvérem és bájos neje, kik rendelkezésünkre bocsátották mantova-i otthonukat, költségeinket ezzel olyan szintre csökkentve, hogy vállalni tudtuk a nem éppen pihentető nyári pihenést!
Mantovában virradt tehát ránk a verőfényes olasz reggel, ahonnan az oly híres Garda-tót vettük célba, azon belül is Malcesine városát, ahonnan a Funivia röpített minket a Monte Baldo tetejére. A tóval kapcsolatban néhány dolgot meg kell jegyezni: szép (valószínűleg nem ez lesz a leginformatívabb dolog, amit valaha olvastok itt…)! Körülötte a táj pedig egyenesen lenyűgöző. Éppen emiatt nem csak mi voltunk kíváncsiak rá, így a parton való parkolás semmivel sem okoz nagyobb gondot, mint mondjuk Budapesten hétfőn reggel 8-kor ingyen helyet keresve a Körúton. Türelemmel alaposan felvértezve kell nekiindulni a tó melletti festőien szép kocsikázásnak, mert bizony tömött sor halad, az út melletti parkolóhelyeket pedig nem egyszerű kiharapni a helyi önkormányzatok négyzetmétereiből. Mikor már azt hiszed, hogy 100 méterről kinézted a helyet, mintha lenne szünet az egyenletesen összefüggő gépjármű sor végeláthatatlan színkavalkádjában, 2 dolog történhet: az előtted lévő is ugyanezt gondolja, vagy közelebb érve kiderül: 13 robogó van az adott helyen egymás hegyén-hátán. Strandolni gyakorlatilag bárhol lehet, ahol sikerül megszabadulni a járművünktől.
Malcesine bájos kis tóparti város, de mi nem is ezért mentünk. Egyenesen a Funivia – felvonó – parkolójába hajtottunk, ahol egy kisebb afrikai falu éves költségvetéséért biztonságos körülmények közt leparkírozhattuk Borit, a fekete Wolksvagent. A parkológarázs kicsit kacifántos kiképzésű, így érdemes jól memorizálni a helyet, ahova az autót tettük… Úgy hallottuk, hogy van olyan feledékeny autós, aki összezavarodva a kacskaringós félemeletek közt 10-15 percig képes bolyongva keresni a négykerekűjét… khm.
A Funivia fülkéjében nagyon hamar nagyon szép kilátás tárul elénk: a felvonó brutál meredeken emelkedik fel a mintegy 1500 méterre. Az egész túra attól igazán látványos, hogy végig fedetlenül tárul elénk a táj a zöld réteken ballagva. Miután magunkba ittuk a látványt, elkészíttettük az egyik kedvenc fotónk miközben majdnem legurultunk a domboldalon, rápillantottunk a nyilakra, és előzetes tervvel nem rendelkezvén kinéztünk egy célt: Monte Altissimo (2079 m). A felérkezést nehezíti, hogy előtte még egy jó 500 métert ereszkedni kellett. Ezt viszonylag szaporán meg is tettük: 
Az út végig nagyon egyértelmű, nagyon szép, jól jelölt és kényelmesen járható. Nem készültünk nagyon, egyszerű sportcipőkkel is teljesíthető a dolog… Viszont:
- Lali! Lalikám… te eddig azt sem tudtad, hogy ilyen kocsik egyáltalán léteznek. Ugye? Na! Akkor te most nem lehetsz benne biztos, hogy te nem akarsz ilyet venni. Tehát még az is lehet, hogy akarsz.
-Gaben-
Mi így voltunk ekkor még a túrabakanccsal. Azóta tudjuk, hogy kell, de ezt még többször fel fogjuk emlegetni! Ami viszont kell: napolaj. Igen, valóban elég blőd tanács, mert ki olyan béna, hogy nem keni be magát rendszeresen Olaszországban nyáron? Hát, mi a 11 nap alatt tigriscsíkosra, leopárd foltosra és cafranghal állagúra égettük magunkat vagy 4 fázisban… itt kezdtük, mert – figyelem, aki allergiás az emberi hülyeségre, ne olvassa el a következő fél mondatot – ugyebár hiába ködös-párás az idő, a hegyen, Olaszországban, nyáron a nap bizony tűz… haladóknak: hulla fáradtan ne aludj el a strandon Riminiben délelőtt 11 órakor, mert 1330-kor nem véletlenül ébredsz egy kihalt partvidéken…
Az út kellemesen emelkedik, és szebbnél-szebb kilátópontok sorjáznak, amelyekről lepillantva a lábunk előtt láthatjuk az egész tavat. Csak ízlés, tériszony és aggódó szülők jelenlétének vagy jelen nem létének kérdése, hogy ki hova merészkedik ki.:) Az út vége egész ködös lett, de aztán a Monte Altissimo-ra felérve ismét előbukkant a nap! Innen ered egy másik hagyományunk: a szép helyen ebédelés. A Garda-tó szinte teljes egészében belátható, szinte festményszerűen hevert alattunk. Nyugodtan mondhatjuk: megérte! Visszafelé ugyan kicsit elfáradtunk már – érdemes megnézni az utolsó felvonójárat indulási idejét -, de bátran ajánlhatjuk bárkinek a túrát! Összességében 5 óránál nem tart tovább kényelmes tempóban sem, az út mindenhol komfortosan taposható és egészen látványos! Első élménynek tökéletes volt, másodikra véletlenül sikerült is magasabbra tenni a lécet…
A nap történetéhez még hozzátartozik egy remek strandolás és a tó teljes körbeautózása, továbbá minden nyaralás elmaradhatatlan része: a véletlen eltévedés. A mi esetünkben ez rendszerint az eredeti tervnél is jobban sül el, így bukkantunk rá erre a kis gyöngyszemre, amelynek nevét azóta sem tudjuk, de valahol Riva del Garda városa felett van egy csodás szerpentin végén.
