Már a kezdet megéneklésének kezdetén kezdődő nehézségekkel nézek szembe: nagyon nehéz meghatározni a kezdet pillanatát… Szinte Damages-t idéző (nagyon kötelező, lebilincselő dráma az FX gondozásában) ide-oda ugrálást folytathatnék az időben, míg szukcesszív approximációval belőnénk egy pillanatot. Nagyon kézenfekvő lenne azt mondani, hogy az egész Madison-ba vezető út alapköve 2010 augusztus közepén, egy szombat délelőttön lett lerakva valahol a Baross utcában egy az általa sugárzott üzenet fontosságáról mit sem sejtő, halkan zümmögve, mélán engedelmeskedő monitor előtt, mikor Erika szájából csilingelve elhangzott a mondat:  

„Kitaláltam, hogy megyünk együtt Amerikába”

De végtelenül leegyszerűsítő lenne ráaggatni erre a pillanatra a „kezdet” magasztos címkéjét. Hajtás után utazás vissza a jövőbe!

A kezdet ugyanis talán 1999 ősze, valahol Pécsen, amikor Ilike így szólt:  

„Srácok, a szobatársam: Erika!”

De persze ekkor még nem tudhattam, hogy egyszer Wisconsinban bérelünk majd lakást, és hogy milyen kalandok vezetnek majd addig. Akkor már inkább vegyük 2010 augusztusának egy csütörtökét, amikor is Móni – kit hálánk a Föld túloldalán is örökké üldözni fog -, az Ausztráliából hazalátogató szaktárs és barátnő egy kedves ismerőse magával vitte egy haverját – minő véletlen -, Krisztiánt a tengerentúli vendég köszöntésére, aki kiejtette a Rosztoczy ösztöndíj nevét Erika jelenlétében. Ahogy szállóigeként bevésődött közös történetünkbe: 

 „Ehhez nekem le kellett mennem a Gödörbe!?”

/és itt is a válasz az előző post elején pedzegetett kérdésre/ 

A kérdés valahol jogos volt, hiszen 2009 őszét Arizonában töltöttem, ahol is személyesen hallottam a fent nevezett ösztöndíjról, melyet fel is ajánlottak lényegében, de én ezt – magam sem tudom miért -, akkor nem fogadtam el, haza akartam jönni. És lám, okkal történt ez is. Aztán szépen elfelejtettem, és akkor sem jutott eszembe a lehetőség, amikor valamikor 2010 júniusában félig viccesen odavetettem Erinek: „Ne szomorkodj, majd elmegyünk együtt Amerikába!”, mikor a Vulcanus Japán pályázattól megjött a negatív válasz. Pedig azonnal elő kellett volna állnom vele.  

Apropó Japán. Talán a kezdet mindjárt az újkori első randink volt, ahol 5 perc alatt elhangzott, mennyire vágyik is külföldre szívem választottja… Én hallgattam, nagy erőlködéssel arcizomrándulás nélkül megtartottam a mosolyt – hisz csak egy rég nem látott ismerős voltam abban a pillanatban -, míg belül nagyot nyelve elkönyveltem: „na, innen szép nyerni…”. Már ekkor éreztem, meg kell találnunk a módot!  

De maradjunk is a megérzésnél… Mert számomra tényleg van egy pillanat: 2010. Október 12.: Mexikó, tengerpart, nevezetesen ez a pont: 

A haverok a parton ökörködtek, én a kb. 30 fokban az ennél valamivel melegebb óceánban lógattam a lábam, és éppen azt éreztem, hogy megragadtam a hétköznapi luxus posványában, mikor a távolba meredve arra gondoltam: igen, még egyszer írnom kell Neki, egy utolsó utáni alkalommal, mert most van itt az ideje! Ez a megérzés aztán szilárd bizonyossággá vált magányos Floridában tett kirándulásom során 1 héttel a hazaút előtt a Kennedy Space Center gyermekkorom óta rajongott épületeit látva.   

Néha úgy érzem, hogy minden apróbb-nagyobb véletlen, és minden kis puzzle darab oda vezetett, hogy 2010. Október 11-én végül idegtépő várakozás után megjöttek a hivatalos e-mailek, és én remegő hangon nyúltam a telefonért… Azóta tudjuk, azóta várjuk, azóta intézzük!  

Hogy miben is áll a pályázat, és hogy is vezetett el az út addig az e-mailig a kreatív inspiráció pillanatától, az legközelebb érkezik!